Igehírdetés - Farkasréti Református Gyülekezet Honlapja

A keresztyén név kötelez 2018.09.09.

Kedves testvéreim!

Lekció: 2. Kor 8; 1-9.

Textus: 2. Kor 8; 8-9.

 

         Az elmúlt héten arról beszéltem köztetek, hogy az ember ragadja meg a Krisztusban felkínált kegyelmet és ne tegye magában hiábavalóvá. Mai igerészletünk azt helyezi a szívünkre, miként tegyük ezt, és mindez mire kötelez bennünket. Pál olyan, mint a jó tanár. Nemcsak kijelent téziseket, hanem el is magyarázza azokat. Jelen esetben a macedóniai gyülekezeteket emeli ki példaként, mondván: Gazdagodj a te Krisztusod szegénysége által. Érdekes nézőpont. A reális hétköznapok fényében ugyanis gazdagodni képtelenség szegénység által. Paradox. A macedóniai gyülekezetek mégis ilyen módon sokkal többet kaptak, mint a gazdag korinthusiak, arról nem beszélve, hogy az apostol követendőnek ítélte magatartásukat. Ide érve engedjétek meg, had világosítsam meg a hátteret, mi miért történt. Ebben az időben Júdeában nagy éhínség pusztított, mely Jeruzsálemet sem kerülte el. A keresztyének helyzete itt különösen súlyos volt, mert működésüket a hatalom egyre nehezebben tűrte. A tanítványok nem tehettek mást, segítséget kértek a görög földön lévő gyülekezetektől. Pál a jeruzsálemi apostoli zsinaton elkötelezi magát arra, hogy a saját missziói területén adományokat gyűjt a szegények megsegítésére. Felajánlásának több oka van. Egyrészt be akarja bizonyítani a zsidó- és pogány-keresztyénség egységét, másrészt kifejezésre akarja juttatni a többi gyülekezet háláját az iránt a közösség iránt, mely tanúja volt Krisztus életének. Adakozásra szólít fel, melyben legnagyobb meglepetésére a nagy nehézségekkel küzdő macedóniaiak jártak elöl. A szegénység és az üldöztetés dacára jobban jeleskedtek az adománygyűjtésben, mint a jómódú korinthusiak. Miért? Az apostol ezt is elmondja: a megtapasztalt irgalom irgalmasságra kötelez. Aki részesült az Úr kegyelmében, nem ülhet ölbe tett kézzel. Filippi, Thesszalonika, valamint Bérea önkéntelenül megmutatták, mennyivel jobban megértették az Evangélium szavait, mint a magukban elbizakodott korinthusbeliek. Nemcsak párhuzamosan haladtak Krisztus mellett, hanem ténylegesen befogadva a kegyelmet: 1. Fiak lettek, 2. közösséget kaptak, 3. végül pedig, de nem utolsósorban részesedést a Megváltó szolgálatából. Teljesen mindegy volt, honnan indultak. Az számított, hová jutottak. Korinthus még csak tanulgatta azt, amit a kicsiny, és szegény Macedónia már gyakorolt, mert hamarabb megértették a Megváltó parancsát. Az általuk mutatott példát Pál üzenetként helyezi a címzettek szívére. Nem parancsként, inkább kérlelve alázattal:”…hogy a mások buzgósága által a ti szeretetetek valódiságát is kipróbáljam.” Az Ige bennünket is kérlel testvérek. Nyissátok meg a szíveteket, vegyétek alapul a krisztusi modellt. Ne csak mondjátok „Uram, Uram”, hanem cselekedjetek az Ő akarata szerint. Ne legyetek közönyösek, hiteteket bizonyítsátok tettekkel, 1. mint igazi Fiak, akik élni tudnak a felkínált Charissal, vagyis kegyelemmel. Nagyon csodálkoztak annak idején a tanítványok, mikor a egy ízben Jézus egy szegény özvegyasszony adakozását állította eléjük követendő mintaként. Márk evangélista könyve 12. fejezetében írja le ezt a történetet. A Mester tanítványaival épp a jeruzsálemi templomban tartózkodott, amikor ez az özvegy 2 fillért dobott a perselybe. Adománya eltörpült a gazdagok bőséges ajándékai mellett, mégis mit mond Jézus: „Bizony mondom nektek, hogy….többet vetett, hogynem mind a többi.” majd megmagyarázza:”..azok mindnyájan az ő fölöslegükből vetének; ez pedig…. mind beveté az ő egész vagyonát.” Miként a macedóniaiak, úgy az asszony sem csupán csak adakozott, hanem önmagát adta oda. Ténylegesen hitt abban, hogy Ábrahám gyermekeként be kell töltenie az Isten törvényét. Szeretettel kell válaszolnia arra az indulatra, mellyel Isten mindenkor az Övéi felé fordul. Az elvett kegyelem áldozatot kíván. Nem ímmel-ámmal való cselekedeteket, hanem szívből jövőt. Jézus sem kényszerből hagyta ott miattunk a mennyei fényességet. Senki sem követelte tőle, hogy szegénnyé váljon. Szeretetből cselekedett, pedig előre tudta, mit fog kapni cserébe. Ezzel megmutatta, az ad igazán, aki az adománnyal együtt a szívét is odaadja. Megváltónk engedelmes volt. Meghajtotta fejét az atyai akarat előtt. Feláldozott mindent, hogy mi fiak lehessünk. Az utolsó pénzét odaadó özvegy tökéletesen átérezte az isteni kegyelmet. A macedóniaiak sem csak adakoztak, hanem önmagukat adták. Talán nem volt nagy az adomány, de szívből tették, ami által lelki kincseket kaptak. Vizsgáljuk meg magunkat testvérek. Mi hogyan jövünk el a mi kis közösségünkbe? Milyen gondolatokkal készülődünk az igehirdetésre? Tudnotok kell, hogy a régi, mondhatni ősgyülekezetekben például nem volt ilyen szépen kidolgozott szertartásrend. Szeretetvendégség keretében olvastak fel a Szentírásból, majd beszéltek Krisztus életéről. A terem egyik részén oltár állt, oda lehetett tenni a felajánlásokat. Ki mennyit gondolt. Nem volt előre meghatározott, de mindenki tudta, hogy a gyülekezet ezekből tudja fedezni a létezéséhez szükséges dolgokat. Amit tehát odatettek, azt teljes szívből adták. Amint boldogult homiletika professzorom emlegette, nemcsak a szívek tértek meg, hanem a bukszák is. A ténylegesen befogadott kegyelem indította tettekre a végtagokat, és érzékszerveket. Ezek az emberek tudták, mindent, amit odaadnak, ezerszeresen térül meg. Nyugdíjas lelkipásztor ismerősöm, mesélte egyszer a következő történetet. Volt egy gyülekezeti tag, nevezzük Kati néninek, aki rendszeresen látogatta a templomot, de a szertartás után mindig elment. Nem lehetett szóra bírni és egyéb gyülekezeti alkalmakon sem nagyon vett részt. Így ment ez egy darabig, míg aztán a lelkész egy ízben bejelentkezett hozzá látogatásra. Sok mindenről szó esett, majd a végén az asszony megkérdezte: „Mondja csak tiszteletes úr, van nekem új életem Jézusban?” „Hisz benne Kati néni?”- kérdezett vissza Isten szolgája. A válasz „igen” volt. „Akkor mondja el, miként éli meg a hitét.” A hölgy elővette Bibliáját, melyen látszott, naponta használják. Tele volt aláhúzott részekkel, jegyzetekkel. Elmondta hogyan él, mit tesz. Az öreg pásztor mélyen elgondolkodott, majd így válaszolt: „Ne tessék haragudni, hogy kimondom, ám Kati néni csak úgy tesz, mintha egy úton járna Krisztussal, de nem kapaszkodik bele. Javaslom, kössön vele szövetséget. Ne csak kacérkodjon a keresztyénségével.” Hányan vagyunk így testvérek. Arra a képzeletbeli asztalra ne csak egy tessék lássék adományt tegyünk, hanem a szívünket. 2. Meg látjátok, a kegyelmes fiúsággal közösséget is kapunk majd. Egy új családot, melynek a feje nem más, mint az Üdvözítő Isten Fia. A fent említett gyülekezeti tag mindennapjaiból is ez hiányzott. Amíg nem adta át Jézusnak a szívét, nem tudott élni azokkal az ajándékokkal, melyeket a keresztyéni lét, a Krisztus kínálta koinónia ad. Ne csak kacérkodj azzal az Úrral, aki éretted is szegénnyé lett, hanem ragadd meg a kezét és kövesd hűségesen életed minden napján. Testvérek, olyan sok kereső ember van manapság. A templomok tele vannak látszat Krisztuskövetőkkel. Talán mi magunk is közéjük tartozunk. Vágyunk az igazi gyülekezetre, de nem tudjuk, mit is kellene érte tenni. A macedóniaiak ösztönösen átérezték, miként a márki történet özvegyasszonya. Átadott lelkület kell. Elköteleződés a Megváltó ügye iránt. Hívni Őt nap, mint nap: Gyere be az életembe Uram, vedd át felette az uralmat és én neked adom a szívem. Meg kell kötnie Vele kinek, kinek a maga szövetségét. Így lelünk békességet, kapunk áldott bizonyosságot hovatartozásunkról. Szívünkkel immár el hisszük a megigazulást, szájunkkal vallást teszünk, hogy üdvösségünk van. A macedóniaiak annak idején azért könyörögtek, amit a lelke mélyén Kati néni is hiányolt, és amit olyan sokan keresnek hiába, az Úrral való közösséget. Könyörögnek Pálhoz, hogy befogadást nyerhessenek a szentek közösségébe. Készen állnak a szövetség megkötésére, melyről tudják, nem a jócselekedetek, hanem a charis, a kegyelem által nyerhető el. Nem a minőségünk, hanem az Isten minősítése dönt felőlünk. Ezért buzdít bennünket is Pál a levelén keresztül: Emlékezzünk Krisztus jótéteményére, hogy meggazdagodjunk szegénysége által. Befogadva Őt váljék minőségivé a mi életünk is. Akkor válunk szentekké, azaz elkülönítettekké. Elválasztódunk a világtól és annak fiaitól az Isten fiainak közösségébe. Magunkban adjunk testvérek választ, mit szeretnénk. Merre tartunk? A keresésnél, vagy már megragadtuk a kegyelmet és vágyunk az Úr testének tagjaihoz tartozni. Ez dönti el, közösség e egy gyülekezet, vagy csupán közönség. Egy rakás összehordott tégla, vagy áldott épület. 3. Mert ha elkülönítettek vagyunk, ha fiak lettünk, akkor bizony felelősségünk is van.  A charist, a koinóniát a krisztusi munkában való részvétel kell, hogy kövesse. Megosztani egymással, amink van szellemiekben és anyagiakban egyaránt. Beállni a sorba és végezni azt a feladatot, melyre a környezetünkben lévők épp most rászorulnak. Családban, baráti körben, vagy éppen itt, a gyülekezet közösségében. Gondolkodjunk el, melyik csoportokhoz tartozunk a fent említett példákból. Korinthusiak, Kati néni, vagy a szegény özvegyasszony a közösségért könyörgő macedóniaiakkal. Lehetünk külső szemlélők, akik bizonyos szolgáltatások, vagy igények miatt keresik fel a templomot, vagy lehetünk meggyújtott mécsesek, akik megvilágítják az utat a keresőknek. Talán könnyebbnek tűnik az elsőt választani. Nincs felelősség, élek a sehová nem tartozás szabadságával. Azt teszem, ami jólesik, de akkor ne csodálkozzak, ha üresnek érzem az életemet, nem tudok eligazodni a Krisztus mutatta úton. Tele húzogathatom a Bibliámat mindenféle színű csíkkal, citálhatom az idézeteket, Isten Országának titkai akkor is zárva fognak előttem maradni. A másik ösvény talán nehezebb. Elköteleződés szükséges hozzá, viszont otthont kínál valamennyiünknek. Biztos talajt egy bizonytalan világban, egységben a többiekkel. Amikor az ember házasságot köt, felvállal egy életformát. Ez az életforma felelősséggel jár mind lelkileg, mind pedig anyagilag. Ilyen az Úr szövetsége is. Nem véletlen, hogy az ószövetségi próféták a Mindenhatóhoz való hűséget a házastársi hűséghez hasonlították annak idején. Hogyan akarom megélni a hovatartozásomat? Mert ha a válaszom „igen”, akkor az következményekkel jár. Felelősséggel tartozom azért a közösségért, amelynek a tagjává lettem. Meg kell tennem mindent, hogy erősebbé váljon általam is. A macedóniaiak őszintén vágytak erre és kivették a részüket a szolgálatból, más szóval diakóniából. Nem sajnálták az áldozatot, pedig nekik, maguknak sem volt könnyű életük. Isten azonbannem rótt rájuk nagyobb terhet, mint amit elbírtak viselni. Az Úr a mi erőforrásainkat is látja. Azt is tudja, miből mennyit tudnánk adni. Idő, anyagi eszközök. Tőlünk sem kér többet, de azt szeretné, ha azt őszintén adnánk, fiúságunk tudatában. Erősítenünk kell a közösséget, ahová helyeztettünk, mert így épülhet és növekedhet az Ő országa. Kérdés, mennyire fontos mindez a számunkra. Otthont szeretnénk, vagy csak egy megállóhelyet? Jézus megszólított, elhívott, felkínálta ajándékait, most rajtad a sor. Az Ige biztat, vedd ki a részed Megváltónk diakóniájából, lásd meg, mire van épp szükség. Nézz szét a közvetlen környezetedben imádságos szívvel és tudni fogod, hol a helyed, mit kell, tegyél. Az életedben helyükre kerülnek majd a dolgok, felesleges tovább ide-oda tekintgetni. Ragadd hát meg Krisztusod kezét, tekints Reá életed minden napján. Eltelsz kegyelemmel, nem leszel többé egyedül, értelmet nyernek a napok. Hová tartozásod nem lesz kérdés. Gazdag polgára leszel már itt e földön az Ő Országának, ámen.

 

--- --- --- 

 

Isten fényében 2018.08.20.

Kedves testvéreim!

Lekció: 2. Kor 4; 1-6.

Textus: 2. Kor 4; 6.

         Teológuskoromban az egyetem folyosói faliújságján a következő felirat díszelgett egyszer: „ A legjobb lelkészt mindig a szomszéd gyülekezet választja meg, a legjobb prédikációt mindig a szomszédban mondják el.” Emlékszem, milyen sokszor mosolyogtunk rajta és úgy vettük, mint egy egyfajta figyelmeztetést a jövőre nézve. Nyilván valaki azt akarta üzenni, hogy véssük az eszünkbe, az ember esendő teremtmény, soha nem elég jó neki az, ami van. Hogy miért osztom meg veletek mindezt? Azért, mert Pálnak a saját bőrén kellett megtapasztalnia az általa létrehozott közösség egyes tagjainak kicsinyes rosszindulatát. Sokan irigykedtek, ezért támadások érték, neki pedig újra és újra védenie kell apostoli tisztségét. Felolvasott igeszakaszunkban is ezt teszi. Krisztusra apellál, aki az élő Isten képe, aki elhívta, megerősítette Őt missziói munkájában. Azt írja, szolgálatban van, kegyelmet nyer, ezért bármi érje, nem csügged. Neki nincs mit takargatnia. Az igazságot hirdetve nem az embereknek akar megfelelni, hanem egyedül Teremtőjének, aki világosságot gyújt a szívekben. Isten fényében végzi a munkáját, bennünket pedig arra buzdít az Evangéliumon keresztül, hogy figyeljünk oda Rá. Ne a többiek kedvét keressük, hanem egyedül Krisztus ismeretére törekedjünk. Halljuk meg zörgetését, engedjük be a szívünkbe, hagyjuk, hogy az isteni világosság beragyogja mindennapjainkat. Ez az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen lehulljon arcunkról a tudatlanság leple, meglássuk azt, akiben ráismerhetünk életünk Urára. Az apostol helyében más ember talán haragudna a korinthusiakra, akik annyi fájdalmat okoztak neki, ő azonban inkább aggódik miattuk és segíteni szeretne. Végtelen türelemmel magyarázza el nekik, milyen nagydolgot cselekedett az Atya, mikor Egyszülöttjét elküldte erre a világra, hogy ne maradjon senki sötétségben, hanem élete lehessen. Arra tanít, legyünk résen, ne engedjünk a kísértésnek, mert könnyen visszasüllyedhetünk a pogány babonaságokba. Pál küzdeni tanít bennünket. Elmondja, miként maradhatunk meg az Isten gyermekeiként, bármilyen támadásnak is vagyunk kitéve. Levelének ebben a részletében visszatér a kezdetekhez, felidézi a Genezis első mondatait. Emlékeztet minket, milyen volt a föld, amikor az Úr megteremtette. Kietlen pusztaság, ahol sötétség honolt a mélység színén. Akkor változott meg ez az állapot, mikor elhangzott kiáltása: „Legyen világosság.” Külön választotta egymástól a napot és az éjszakát, teret adva az élet kibontakozásának. Nem véletlen a figyelmeztetés testvérek. Az Ige ma azt üzeni nekünk, maradjunk meg ebben a fényben az Emberfiára tekintve. Bármi érjen bennünket, 1. ne csüggedjünk, 2. ne váljunk vakká, 3. ne térjünk le a helyes útról. Mennyei Atyánk életet adó hatalma meg fog védeni minket mindenkor. Örömöt, békességet, reménységet ad. Mindezt azért, mert Fiában mindannyian gyermekei vagyunk. Amint megszólította Övéit a Sínainál, amint odavonzotta választottait a betlehemi jászolhoz, úgy hív azóta is mindenkit: gyere, gyere hozzám. Nem elveszejteni akarlak, hanem éltetni. Lásd meg, nem hagylak a bűn sötétségében, Krisztus által üdvösséget kínálok. Tart még a kegyelmi idő, használd ki. Ebbe a kegyelembe kapaszkodik maga az apostol is. 1. Nem csügged, mert felfelé tekintve mindig van ereje a megújulásra. Még akkor is, ha látszólag vesztésre áll az ügye. Tudja, kiben hisz. Tudja, bármi történik vele, Megváltója nem hagyja el. Lelkének ereje megsegíti minden bajban. Lehetőségeket kap, szilárd támaszt, hogy ne veszítse el a bátorságát. Nem lankad, mert az öröm, mely tanyát vert a szívében, mindenhová elkíséri. Nem emberi hatalom áll fölötte. Az egyszer, s mindenkorra elnyert irgalom alapján nem szorul a csetlő botló kisember praktikáira. Bármilyen támadás éri, mindig egyenes marad. Neki nincs mit takargatnia. Irigylésre méltó állapot, valljuk be, különösen, ha magunkat nézzük. Mi az a többlet, amivel Pál rendelkezik, és ami megkülönbözteti másoktól? Nem egyéb testvérek, mint a feltétlen hit, mely Krisztusból veszi az erejét. Hogyan? Imádság által. Azóta sincs más recept: Legyen hited nap, mint nap odamenni a te Uradhoz! Sőt, amint Máténál olvashatjuk Jézus szavait „Kérjetek és adatik, ….mert aki kér, az mind kap...” Nem kell elcsüggedni, aggódni, mert az Atyának gondja van ránk, csak le kell borulni eléje alázattal. Tegyük félre büszkeségünket és legyünk képesek mindig a sötétből a fény felé fordulni. Tudjunk bizalommal a kegyelem trónusához menni. Ne a saját erőnkre támaszkodjunk, mert akkor soha nem kerülünk ki a kétségbeesés mocsarából. Milyen hittel tudott énekelni Pál ott a börtön mélyén Filippiben annak idején. Ő ténylegesen hitte, hogy ki fog szabadulni. Az Úr akaratán múlik minden. Nem olyan volt, mint az a gyülekezet, melynek a szomszédságában egy éjszakai klub volt. Ez a klub annyira zavarta az ottaniakat, hogy egyszer 24 órás imavirrasztást szerveztek. Azt kérték, szűnjön meg az intézmény. Kérésük teljesült, egy rövidzárlat miatt kiégett a helyiség. A felbőszült tulajdonos bíróság elé vitte az ügyet. A hívek természetesen tagadták, hogy miattuk lett volna a baleset. A bíró, miután meghallgatta mindkét fél érvelését, ezt mondta:” Úgy tűnik, bárki is a bűnös, a nightclub tulajdonosa hisz az imádság erejében, míg a gyülekezet nem.” Milyen igaz volt. A közösség tagjai megijedtek és visszakozni kezdtek. Takargatták a hitüket, mint egy szégyenfoltot. A csüggedésben Istenhez kiáltottak. A Mindenható meghallgatta az imáikat, ők pedig megrettentek. Leplezni kezdték hívő valójukat, mert féltek. Mi is gyakran inkább eltitkoljuk kilétünket, csak nem kelljen színt vallani. Inkább az embereknek akarunk megfelelni, mintsem Istennek. Mi lett volna a hívek helyes magatartása a bíró előtt? Nyilván felvállalni az igazságot, ők azonban vaknak tettették magukat. Vajon én, személy szerint hányszor tettem így? Legalább magunk előtt legyünk őszinték testvérek az Ige fényében. Mennyiszer hallgattam el az igazságot munkahelyen, barátok előtt, sőt a gyülekezetben igazi kilétemről. Isten világosságot gyújtott bennem, én pedig megpróbáltam szánt szándékkal elrejteni. Az Ige azt helyezi a szívünkre, hogy ne tegyünk úgy, mint a világ fiai. Vállajuk fel az Urat, aki kihozott minket a kétségbeesés verméből. 2. legyen bátorságunk látók maradni. Vállaljuk a Krisztus dicsőséges Evangéliumának a világosságát. Egyedül az igazságra legyen gondunk. Amikor Kálvin összetűzött a genfiekkel, válaszút elé került, mint az előbbi példa közössége. Eldönthette, hogy megmarad e Isten ügyénél, vagy beéri a polgárok vallásos igényének a kiszolgálásával. Ha az utóbbinál marad, akkor ugyan nem sérül a köztiszteletben álló prédikátor imázsa, de semmi sem változik. Kálvin nem érte be ennyivel. Őt nem a saját egzisztenciája érdekelte. Nem a városatyáknak akart megfelelni. Nem megélhetési prédikátor volt és főleg nem karrierre törekvő. Komolyan vette Krisztus elhívó szavát, az Általa kijelölt ösvényen akart haladni. Inkább vállalta a száműzetést, de nem engedett. Mindenki életében van választóvíz. Isten mindannyiunkat keresztút elé állít, lássa, mit választunk. Mennyire erős a mi bizodalmunk. Odaszánjuk e életünket a tényleges krisztuskövetésre, vagy inkább kétlakiak maradunk. Sántikálók a széles és a keskeny út között. Miként Pálnak, Kálvinnak is úgy maradt meg a lelki békéje, hogy a jézusi út mellett döntött. Egyiküket sem vakította meg a „világ istene”. Azé a korszaké, melyben valamennyien élünk. Olyan egyszerű testvérek kísértésbe esni. Elég sokszor egy gúnyos, kételkedő mosoly, vagy egy baráti beszélgetés. Milyen könnyen megtagadta Péter Jézust. Szinte csak kiszaladt a száján, hogy aztán egy életen keresztül vezekeljen miatta. Gondoljunk bele, mit teszünk. Fontosabb a lelki nyugalom. Igyekezzünk, hogy ne valljunk kárt benne. Bizony nem könnyű szilárdnak maradni, de ha az Úrhoz fordulunk, nem hagy bennünket sem válasz, sem pedig segítség nélkül. Az erőnk megújul, és meg tudunk állni a hitben. Tudjátok mi történt Kálvinnal? A genfiek érte mentek Strasbourgba. Miután ugyanis elhagyta a várost, minden rosszra fordult. Kálvin egy feltétellel tért vissza, ha teljesítik azokat a célkitűzéseket, melyeket már korábban kért. Megtörtént. A reformátor azonban nem a hiúságát akarta ezzel gyógyítgatni. 3. Nem öncélúan cselekedett. Az Urat akarta szolgálni. Azok az újítások, melyeket végül bevezettek, a városlakók hasznára lettek, még ha az elején nem is látták át. Értelmük vak volt, csak azt vették észre, ami rövid ideig szolgálta volna a hasznukat. Ilyenek vagyunk mi emberek. Nem mindig tudunk távlatokban gondolkodni és általában azt tesszük, amit mindenki más. a környezetünkben. Mi több, törekszünk is rá, mert nem akarunk kilógni a sorból. Krisztus messzebbre mutat ettől. Arra buzdít bennünket a hit hősein keresztül, hogy változtassunk ezen a szokásmódon. Figyeljünk oda rá, hallgassuk meg Őt, mi a terve az életünkkel. A gyümölcstermő jövő reményét kínálja felénk, mely egyedül Benne válhat valóra. Lehull a szemünkről a lepel, és tisztán fogjuk látni, ki az, aki Istent képviseli közöttünk. A genfiek végül rájöttek, kinek engedelmeskedett Kálvin. Követték az iránymutatást, felismerték ki is valójában az Emberfia. Nem a száraz prédikációk ítélkező istenét látták többé, hanem az élet Urát, aki örömöt, békességet hoz, reményt ad a legnehezebb helyzetben is. Az Emberfiát, a drága Mestert, akinek a képében a Teremtő Atya hajol le minden megtérni akaró gyermekéhez. Az Evangélium itt, ma nekünk szintén ezt a Megváltót mutatja meg. Biztat minket, világosságot gyújt a szívünkben, küld. Menj, vállald fel Őt, neki szolgálj. Ne a saját boldogulásodat keresd, mert az bizony nem lesz egyéb, mint meddő erőlködés. Ne előnyökhöz akarj jutni, hanem magadat átadva cselekedd az Úr ügyét. Pál példájából tanuld meg, miként kell a hervadhatatlan koszorúért futni, nehézségek, buktatók közepette. Jézus sohasem ígért egyszerű utat az Övéinek. Nem hazudik, nem tünteti fel könnyűnek az általa kínált ösvényt. Amit ad, az az Isten országának a polgársága már itt, ezen a földön. Testi - lelki közösség a Jó pásztorral, akiben megismerhetjük életünk egyedüli Urát. Elfogadva Őt, gyökeresen megváltozik majd az életünk, mert olyan szabadságra jutunk, mely mentes minden megkötözöttségtől. Nem kell félnünk semmitől, mert csak az történhet velünk, amit az Atya akar. Nem kell vakon keresgélni küldetésünket, mert láthatóvá lesz a cél, mire is hívattunk el ezen a Földön. Nincs többé ravaszkodás, a dolgaink takargatása mások előtt. Pálként nyíltan felvállaljuk a Krisztust, mint a Mindenható képmását. A kérdés, mit szeretnénk. A világot szolgálni, vagy Őt hirdetni. Tart még a türelmi idő, Megváltónk hív, naponta hallatja a hangját. Biztat, vedd észre feléd hajlását, kapaszkodj belé. Nem ítélkezni akar feletted, hanem azt szeretné, kövesd. Kövesd, még akkor is, ha megmosolyognak érte. Te látni fogod az igazi világosságot, abban telnek majd a napjaid. Pál életének nehéz szakaszában írta sorait. Nincs könnyű helyzetben, mégis becsületes marad. Töretlen hittel hirdeti az Urat alázatban. Lám, a vádlók nevét már senki sem tudja, de a Saulusból Pállá vált apostolt az egész világon ismerik. Ő az, aki Isten fényében azóta is például szolgál, hirdetve: Nincs más a Krisztuson kívül. Fontoljuk meg hát az Ige szavait testvérek, könyörögjünk a Mindenhatóhoz világosságért és értelemért, ámen.

--- --- --- 

Egyedül Krisztusban hull le a lepel. 2018.08.13.

Kedves testvéreim!

Lekció: 2. Kor 3; 12-18.

Textus: 2. Kor 3; 16-18.

         „Leplet rá!”- szoktuk mondogatni, ha véget akarunk vetni valamilyen beszédtémának. Vannak dolgok, melyeket jobb elrejteni, elleplezni mások előtt. Amikor Mózes lejött a Sínai hegyről arcán még ott ragyogott Isten mennyei fényének dicsősége, mivel azonban nem volt, ami táplálja, lévén nem földi eredetű, csupán ideig-óráig tartott. Ekkor Mózes inkább eltakarta fejét, hogy ne is lássák a többiek. Nem akart hamis látszatot kelteni, mert az csak mendemondára, félreértésre adott volna okot. Tette bölcs volt, hiszen a tudatlanság, a dolgok meg nem értése mindig csak bajhoz vezetett az emberiség történetében. Az imént felolvasott sorokból azonban rá kell jöjjünk, Ábrahám gyermekeinél ott kezdődött a legnagyobb probléma, hogy nemcsak Mózes arcát fedte be a lepel, hanem az övékét is. A Pál korabeli zsidóság zöme emiatt képtelen volt átlátni az Úr dolgait, istenismeretük pedig elferdült. Lelki vakságukban idejétmúlt elvekhez ragaszkodtak, és nem akarták észrevenni, miszerint az üdvtörténet kereke már jócskán túlhaladt rajtuk. Olyanok voltak, bocsánat a hasonlatért, mint a konzervatív muzulmán asszonyok, akik bár nem látnak ki tisztán a fátyol mögül, mégis ragaszkodnak hozzá pusztán tradícióból. Ami jó volt az őseimnek, nekem is az. Ám mielőtt pálcát törünk a két kultúra lelki vaksága felett, tekintsünk magunkba és tegyük fel a kérdést, mi vajon jobbak vagyunk e. A muzulmán nők sokszor a félelem miatt ragaszkodnak a szokásaikhoz, az újszövetség zsidói pedig megrekedtek a múltban. Megrekedtek, mert nem figyeltek oda Isten akaratára, nem követték a próféták útmutatásit, ehelyett beérték azzal, ameddig eljutottak Mózes idejében. Ennek eredménye egyfajta önkéntes lelki fogság lett, melyet az Úr dolgainak félreértelmezése okozott. Bizonyára ismerős mindkét helyzet a számunkra, mert mi sem nagyon szeretünk változtatni. Pál korintusiakhoz intézett tanítása tehát most személyesen hozzánk szól. Ne legyen tompa a te elméd, figyelj oda a Te Megváltódra! Állj készen, amikor szól hozzád, ne engedd elmenni magad mellett. Amennyiben fel akarod ismerni életedben az Atyát, ismerd meg a Fiút. Lépj tovább a megszokotton, lásd meg új oldalról a Teremtő dolgait. Ébredj fel végre, mert könnyen úgy járhatsz, mint a választott nép, vagy mint azok a nyoszolyólányok, akik várták ugyan a vőlegényt, de ostoba gondatlanságukban mégis elszalasztották. Annak idején az iskolában azt tanultuk, hogy minden, ami élni akar ebben a világban, az mozog. Ami stagnál, vagy megáll, az halálra van ítélve. Ugyanígy van ez testvérek a hit dolgaival is. Urunk üdvterve nem rekedt meg a Sínainál. Az csak a kiindulópont volt. Haladt tovább a maga útján, hogy aztán Krisztus személyében csúcsosodjon ki. Ő a híd az Ó és Új szövetség között. Rajta keresztül lehet ténylegesen megismerni mindazt, ami által Isten igazi, Vele járó népe lehetünk. Testvérek, a felolvasott igeszakasz a Solus Christus” az „Egyedül Krisztus” igazságára hívja fel a figyelmünket. Kizárólag Annak a felismerésével hullhat le szemünkről a lepel, aki 1. Megérint, 2. Kiszabadít, 3. Átalakít bennünket. Elfogadva az Ő felénk nyújtott kezét tudunk eltávolodni a törvény holt betűjétől és tovább lépni a hit útján. Benne válik érthetővé az üdvösség nagy titka, általa érhetünk el a lelki nagykorúságra. A zsidók beérték azzal, amit a Sínai szövetségkötéskor kaptak. Hiába adott volna az Úr sokkal többet, nem kértek belőle, mert úgy gondolták, tudnak már mindent. Félreértelmezték a Törvényt, lépten, nyomon rá hivatkoztak és szellemi vakságukban nem vették észre, hogy ezzel csak halált, pusztulást vonnak a fejükre. A tudatlanság leplébe burkolózva saját magukra mondtak ítéletet. Felolvasott igeszakaszunkban Pál továbblépésre bátorít. Ne fordulj vissza! Inkább vedd észre a melletted megálló Krisztust és hagyd, hogy 1. megérintsen. Értsd meg, csak Vele lesz teljes számodra az Istenről, az Isten dolgairól alkotott kép. Fogadd el: csak az ismerheti meg helyesen a Törvényt, aki megismerte a Krisztust. Általa válik érthetővé az Ószövetség üzenete és kerül helyére mondanivalója. Egyedül Benne tűnik el a lepel. Tanulmányozva az emberi gondolkodástörténetet, rájöhetünk, mennyi hibát lehetett volna elkerülni, ha nem térünk le a helyes útról. Nem vagyunk tökéletesek. A bűn megrontott minket és ez így van még akkor is, ha nem vagyunk képesek szembenézni ezzel a ténnyel. Szükségünk van a helyes iránymutatásra, ám ezt nem mindenki fogadja el. Leráztuk magunkról Isten óvó gondoskodását, elvakultan önmegváltónak kiáltottuk ki magunkat, az eredmény pedig katasztrófák sorozata lett mind a társadalmi, mind pedig az egyéni életünkben. Az a bizonyos lepel, mely egyszer lekerült az arcunkról, a modern kor újpogányságával megint ugyanott van. Bármit készségesebben elfogadunk, mint Jézus zörgetését. Kutatjuk, az Isten útját, kétkedve boncoljuk titkait, de nem látjuk be, a Fiú nélkül csak az időnket vesztegetjük, pedig a lehetőség ott van előttünk. Mit is ír Pál? „Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel.” Igen ám, de hogyan érhetek el a megtérés útjára? Az emberek nagy része keres valamit, mert érzi, nem teljes az élete. A Szentírást elutasítja, mert az egyház tanait elavultnak, idejemúltnak tartja. Sokan belemerülnek az ezotériába, modern babonaságokba, vagy éppen politikai elveket kiáltanak ki Megváltóul. Mások ugyan keresztyénnek vallják magukat, de Isten fia helyett inkább a Szentírás mellékszereplőit választják. Megint mások a szertartásokban, vagy épp a törvény betűben keresnek kapaszkodót. Mi itt és most testvérek figyeljünk a Szentírás üzenetére. Halld meg Jézus szólítását, engedd be a szívedbe, hagyd, hogy megérintsen és mindent megvilágosodik majd. Isten megfejti magát Őbenne. Amint Péterben megszületett annak idején a nagy felismerés: „Te vagy a Krisztus az élő Isten Fia.” Vége volt a meddő keresésnek. Az élete értelmet nyert, mert megtalálta a Messiást. Keresett, kért és kapott. Ez az egyetlen módszer a mi életünkben is testvérek. Nem a holt betű, nem a divatos életelvek, egyedül Ő maga. 2. Ő adhat választ a megváltás után sóvárgó szívnek, ő adhat szabadságot, hogy szárnyalhassunk. A prédikáció elején említettem az elfátyolozott arab nőket. Sok baleset, sőt értelmetlen halál származik abból, hogy ezek az asszonyok vastag fátylakat viselnek. Félig vakon kényszerülnek dolgaik végzésére, mi több olyan, mintha egy személyre szabott börtönbe lennének bezárva. Jean Sasson amerikai író műveit lapozgatva nekem feltűnt, hogy milyen sokan ragaszkodnak mégis ehhez a lehetetlen és valljuk be, ostoba szokáshoz. Ám felesleges mosolyogni rajta, mert van ettől rosszabb is. Amikor a lelkünket kényszerítjük fátyol mögé. Rosszul érezzük magunkat tőle, mégsem vagyunk képesek a váltásra. Arról nem beszélve, milyen gyakran tévesztjük össze a lelki szabadságot a politikai szabadsággal. Nos, Európa elvileg elérte ezt az állapotot, akkor mégis miért van annyi megkötözött ember? Miért érzem magamat mégis rabnak? Talán mert a világ adta szabadság valahol egy másfajta rabságba kényszerít. A társadalmi presztízs, a pénz, a megfelelés rabságába. Élhetünk látszólag szabadon, a harmadik világ gyermekei számára lehetünk messziről a földi paradicsom, ám valami hiányzik. Talán mert a lélek megszabadítására a legmagasztosabb politikai elv sem képes. A bűn, a törvény és a halál minden földi lehetőség ellenére ugyanúgy kísérik a mindennapjainkat, és egyedül nem tudunk tenni ellenük semmit. Hiába tartott be például a gazdag ifjú minden szabályt. Hiába biztosított neki a pénz nagyobb szabadságot, mint bárkinek, ösztönösen, mégis érezte élete legnagyobb hiányosságát, az Isten nélküliséget. Azt a légüres teret, mely nélkül az ember önmaga és a világ rabja. Jézus mindenkinek lehetőséget ad kilépni ebből a körből. Rajtunk áll, igent mondunk e neki. Ehhez azonban meg kell tennünk azt, amit a gazdag ifjú nem tudott: legyőzni magunkat. Átlépni a saját árnyékunkon és ez a legnehezebb. Egyedül bukásra vagyunk ítélve. Találhatunk megoldásokat ideig, óráig, de az nem lesz az igazi. Kizárólag az Úr segítségül hívásával menekülhetünk. Merjünk élni ezzel a lehetőséggel. Ne járjunk úgy, mint az egyszeri koldus, aki új ruhát kapott ajándékba. Boldogan el is fogadta, ám pár nap múlva az ajándékozó lelkész mégis a régi gúnyájában találkozott vele, az újat pedig a karján vitte. „Azért adtam, hogy felvegye azt az öltönyt”- szólt szemrehányóan a koldushoz, mire az így felelt: „Felpróbáltam, de nem olyan kényelmes, mint a régi; nem heveredhetek le benne az útszélen, mert minden porszem meglátszik rajta.” A koldusnak ugyancsak fel kellett volna bizonyos dolgokat áldozni az életéből, amit nem vállalt fel. Nem tudott Péterként szakítani régi énjével, így saját maga szegénységének rabja maradt. Képtelenné vált az újrakezdéshez. Nemcsak vágyni kell testvérek a változásra tehát, hanem ténylegesen akarni, engedni, hogy az Úr Lelke munkálkodjon bennünk. Tegyünk le mindent Jézus lábai elé, hagyjuk, hogy elvégezze szabadítását. 3. hogy átformáljon minket, eltüntetve rabszolga énünket. Egyedül így juthatunk el az istenfiak szabadságára, így tudunk nemet mondani mindenre, ami visszahúz. Nem kell egyedül küzdenünk tovább. Nem kell saját magunkat marcangolnunk, hogy miért nem sikerülnek a dolgaink. Krisztus által megszabadulva a visszahúzó erőktől, nemet tudunk majd mondani a kísértéseknek. Vége szakad a folytonos aggódásnak, félelemnek, megfeleléskényszernek, mert megváltozunk. Amint pünkösdkor a tanítványok befogadták az áldott Paraklétoszt és elindultak teljesíteni küldetésüket, úgy tudunk majd indulni mi is. Fedetlen arccal, kéz a kézben Krisztussal, mert nem lesz semmilyen akadályozó tényező immáron. Az életünk megváltozik és gyümölcstermővé lesz. Medgyesi Pál, Lorántffy Zsuzsanna egykori udvari lelkésze előtt annak idején két fajta életpálya bontakozott ki. Az egyik a külföldet megjárt ifjak számára adott egyházi karrier lehetőség volt, a másik pedig az új ébredési irányzat, a puritanizmus elterjesztése, melyet maga a fejedelem minden módon akadályozni próbált. Hiába kínált számára kényelmesebb megoldást a hagyományos, törvényekbe, szertartásokba kapaszkodó kálvinista ortodoxia követése, ő mégis, miként egykor Pál az új irányzatot választotta. Vállalva az akkori hatalmasságok nemtetszését, egész életét arra áldozta, hogy felhívja az emberek figyelmét az egyéni kegyesség fontosságára. Arra tanított mindenkit, merjenek személyesen Krisztushoz közeledni. Merjék megszólítani, merjék a Lélek segítségét kérni. Ne a törvény holt betűit szajkózzák, hanem ragadják meg a Megváltó kezét és járjanak Vele. Tudta, nem lehetünk tökéletesek, de ha a szemünk kinyílik a Krisztus meglátására, akkor már nem veszhetünk el. Többé ne mi formáljuk magunkat, hanem a mi Mesterünk, mégpedig a maga képére és hasonlatosságára. Átadjuk énünket úgy, hogy közben megnyílik előttünk a tökéletes szabadság útja. Jöhet bármi, az életünk egyenesen halad majd a végső cél felé. Nem kell többé keresgélni, tévutakon járni, csak halljuk meg az Ő áldott szólítását. Lekerül a szemünkről a lepel, az Úr megfejti Önmagát választottai előtt. A világ fiai kutakodhatnak, kételkedhetnek, gyárthatnak teóriákat, előttünk azonban nyitva lesz az igazság ajtaja. Életünk meghozza a maga gyümölcseit, ha Reá tekintünk és nap, mint nap odamegyünk Hozzá. Nem kell mást tenni, csak elfogadni hívó szavát. Életünk lesz, mert átformál bennünket, és célba érünk. „Solus Christus”, „Egyedül Krisztusban”. Zárjuk szívünkbe az Evangélium áldott üzenetét, ez legyen útravalónk az előttünk álló hétre, Ámen.

--- --- --- 

Forgolódj Isten szerint! 2018.07.09.

Kedves testvéreim!

Lekció: 2 Kor 1; 12-22.

Textus: 2 Kor 1; 12.

         Amit a hívő ember talán leghamarabb megtanul a Bibliából, az az, hogy a bűnesetkor Isten és Ember viszonya jóvátehetetlenül megromlott. Már az ovis hittanórákon elmagyarázzuk a kicsiknek ezt a tényt, állandó témája a gyerek istentiszteleteknek, majd később tulajdonképpen végigkísér minket egész földi pályafutásunkon. A hitet felületesen szemlélők számára frázis lesz belőle, ami egyesek szerint nem egyéb, mint a „papok mantrája”. Sajnos csak kevesen fogják fel még közülünk is a szomorú valóságot: akkor, ott nemcsak a Teremtővel való közösségünk romlott el, hanem a felebarátainkkal való is. Gyanakvóak lettünk, kételkedve tekintünk a másikra. Talán nem véletlen az, hogy a ma olyan divatos csapatépítő kurzusokon a szakemberek a bizalomra helyezik a súlyt. Miért? Mert minden emberek alkotta közösségben előbb utóbb felüti a fejét a másikban való kételkedés. Megrontja az egységet, széthúzást, torzsalkodást eredményez, ha nem figyelünk oda. Egyszer valaki azt mondta, olyanok az emberi kapcsolatok, mint a kertek, melyeket ápolni és gondozni kell. A gyülekezetekkel ugyanez a helyzet. Tőlünk, krisztuskövetőktől mindig valami különlegeset várnak el a többiek, ám testvérek, ha nem figyelünk oda a másikra, bizony velünk sem lesz más a helyzet, mint a fenn említetteknél. A mai igehirdetésnek ezért akár azt a címet is adhatnánk: Hogyan forgolódjak Istenre tekintve. A hangsúly a „forgolódás” szavunkon van. Bizony, ha hitelesek akarunk lenni a többiek szemében, oda kell figyelni a tetteinkre. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy inkább fontos megfelelni a mi Urunknak, mint teremtényeinek. Belegondolva mindezekbe tehát, a keresztyéni lét egyáltalán nem könnyű. Tele van mindennapos küzdelmekkel, kísértésekkel. A felolvasott páli levélrészlet szintén ékes példája ennek a helyzetnek. Az apostol útitervei megváltoztatására kényszerül, és ellenségei ezért állhatatlansággal vádolják meg, ellene hangolva a gyülekezetet. Itt látszik, mennyire befolyásolható teremtmény az ember. Sokkal hamarabb tételezünk fel rosszat a másikról, mint jót. Mi több, szeretünk személyeskedni, ítélkezni úgy, hogy meg sem kérdeztük az érintettet. Pál nemcsak tettei megmagyarázására kényszerül, hanem Krisztustól kapott apostoli tisztségét is védenie kell. Támadják emberi hitelességét, Istentől való elhivatottságát, alkalmasságát a misszionáriusi posztra. Ahogy az már lenni szokott, mindenki okosabbnak tartja magát nála. Ismerős helyzet igaz? Azt szokták mondani, hogy mi magyarok különösen jól értünk egymás ellehetetlenítéséhez. Sőt, egy amerikai közmondás szerint, ha az embernek van magyar barátja, ellenségre már nincs is szüksége. Én azt gondolom, egyszer az életben már valamennyien megküzdöttünk hasonló nehézséggel a családban, baráti körben, vagy a munkahelyünkön. Pál ebben mutat példát mindannyiunknak. Szorongatott helyzetében Krisztusra apellál. Megpróbálja úgy megoldani a fennálló problémát, hogy az érzelmek, emberi kapcsolatok ne sérüljenek tovább. Ez azonban csak a Mesterben lehetséges, jól jegyezzétek meg. Tapasztalatból ugyanis tudjuk, sokkal könnyebb természetünkből fakadóan rombolni, mint építeni. Kizárólag Isten kegyelmében bízva lehet: 1. Őszintén, 2. tiszta lelkiismerettel 3. bölcsen forgolódni a világban.  Azért érdemes az egykori Saulusra figyelni, mert ő nem az emberi nagyságában bízik. Nem a saját sértett egóját tolja középpontba, ahogyan azt tenni szoktuk, hanem Elhívóját állítja előtérbe. Azt mondja, döntéseiben egyedül Arra hallgatott, aki megerősítette, megpecsételte, zálogul adta magát, hogy Ő, Pál véghezvihesse a küldetését. Bár levele könnyhullatásokkal született, mégsem a sértődöttségének emlegetése a cél, hanem a tanítás. Lejjebb írja a következőket:”…hogy megismerjétek azt a szeretetet, mellyel kiváltképp irántatok viseltettem.” Csodálatos szavak testvérek. Olyanok, melyre egyedül az képes, aki 1. Őszintén átadta a szívét Megváltójának. Átívelnek az időn és tanulságul szolgálnak nekünk magunknak is. Azt üzenik, minden forgolódásunk Őbenne menjen végbe. Soha ne engedjünk az indulatainknak. Bármit teszünk, kérdezzük meg először az Urat. Meglátjátok, nem fog bennünket félrevezetni. Krisztuskövetésünk akkor lesz elfogadott, ha a többiek meglátják, valóban a Mester lakozik a szívünkben. Nem csak mondjuk, Uram, Uram, hanem tényleg Reá tekintve cselekszünk. Hiteles keresztyénnek lenni lehetetlen vállalkozás, amíg át nem adtuk teljes valónkat a mi Jó pásztorunknak. Amíg nem engedjük meg neki az irányítást. Pál ebben is példát mutat. Látszólag elveszíti a korinthusiak bizalmát, mégsem a negatív érzelmek vezérlik. Nem akarja felégetni maga mögött a hidat, bármennyire is rosszul esnek neki a vádaskodások. Buzgólkodása őszinte, nincs titkolnivalója. Szavaiban még a legtapasztaltabb pszichoanalitikus sem találna hátsó szándékot, vagy ravaszkodást, nyílt lapokkal játszik. Tisztában van az ellene viselt rágalomhadjárattal, de mégsem akar az ellenség eszközeivel élni. Nem tartja méltónak. Tudja, Isten a legrosszabb dolgokból is képes jót kihozni, csak Reá kell hagyatkoznia. Bevallom azonban én lassan ezt a feltétlen hitet nemegyszer a legkisebbek szemében látom, amikor az órákon Jézusról beszélek nekik. Kis világukban nincs helye a homálynak. Ha valami nem világos, azt elvetik. Szabó Magda ír erről őszintén a „Für Elise” című önéletrajzi regényében. Mivel senki sem magyarázta el neki gyermekkorában a Trianon utáni magyar cserkészmozgalom lényegét, nyűgnek érezte az egészet. Úgy gondolta, semmi értelme és ezt nyíltan meg is mondta a csapatot vezető tanárnak. Nem értette, hogy miért kap érte évekre szóló büntetést, mi több, olyan sebet, ami egész életében elkísérte. Ha csak féligazságokkal traktálunk másokat, ne csodálkozzunk az eredménytelenségen. „…legyen a ti beszédetek: Úgy, úgy, nem nem.” fejti ki Jézus Máté evangéliumában, amikor a törvény igazi betöltéséről beszél.” Isten nem azért ajándékozott meg bennünket a beszéd készségével, hogy elrejtsük a gondolatainkat, hanem azért, hogy emberi kapcsolataink kiteljesedjenek. Ő maga is mindig nyíltan vállalta fel az Atyától kapott küldetést. Vizsgáljuk hát meg magunkat. Vajon tetteinket mi vezérli? Kinek akarunk megfelelni? Legtöbbször mindenkinek, aki számít. A baj ott kezdődik, ha kiderül, Isten útjai nem azonosak a környezetemben lévőkkel. Amikor Pál megváltoztatta úti célját, Teremtője akaratát követte. Nagy baja lett belőle, de mégis felvállalta, mert tudta, helyesen cselekszik. Őszinteségét 2. tiszta szíve irányította. Remélte, hogy a korinthusi gyülekezet előbb utóbb megérti indokait és elfogadja, miért kellett megváltoztatni a missziói útvonalat. Sajnos csalódnia kell. Ellenségei, akik mindenáron be akarják feketíteni a hívek előtt, ezért fegyvert kovácsolnak a kényszerhelyzetéből.  Eltorzítják a tényeket, Pál eljárását könnyelműnek, komolytalannak állították be. Megindul a sugdolózás, a találgatás, ami elég ahhoz, hogy a bizalom meginogjon. A kétszínűség mindig a tisztátalanság jele, mely szemben áll a Krisztussal járó ember egyenességével. Volt egy minisztériumi tisztviselő a múlt rendszerben. Bátran felvállalta keresztyén hitét, senki előtt sem titkolta. Mindenki csodálkozott az őt alkalmazó államtitkáron. Egy ízben feljebbvalói meg kérdezték tőle, miért alkalmaz egy ilyen munkatársat. A válasz a következő volt: ha valaki akkor is hinni tud az Istenében, amikor mindenki más azt mondja Róla, nem létezik, akkor az az ember megbízható. Nyugodtan alhatok felőle, nem fog visszaélni a neki adott hivatallal. Milyen igaza volt. Vizsgáljuk meg a környezetünket. Az átadott szívű felebarát mindig hűséges marad. Talán lesznek félreértések, tisztázható nézeteltérések, esetleg természetbeli különbségeink miatt nem leszünk a legjobb barátok, de sohasem fog bennünket becsapni. Pál példája arra biztat bennünket, törekedjünk mi is erre a hétköznapokban. Munkahelyen, magánéletben, családban. Hittel Krisztusra tekintve ne engedjünk a kísértéseknek, még akkor sem, ha könnyebb rosszat gondolni a másikról. Legyen a mi forgolódásunk tiszta az előtt az Atya előtt, aki megígérte és érettünk elküldte az Úr Jézust.  Legyen benne bizalmunk, merjünk akarata szerint cselekedni, amint egykor Megváltónk tette. 3. Bölcsességet fogunk majd kapni,mely át segít a legnehezebben.  Aki elhívott bennünket, hű marad, nem fog cserbenhagyni. Láthatjuk, Isten megtartotta az Édenkertben tett ígéretét és a maga idejében elküldte azt, aki fejére taposott az ősi kígyónak. Választottainak tett ígéretét ugyancsak beteljesíti. Nekünk nem kell mást tennünk, mindössze fohászkodni Hozzá. Bajban vagy testvérem? Nem tudod, mit tegyél, mert támadásnak vagy kitéve? Kérj bölcsességet a te mennyei Atyádtól, megkapod majd a kimenekedést, nem maradsz egyedül. Nem kell emberi fondorlatokon törnöd a fejedet, felesleges nyugtalankodnod. Minden úgy történik, amint Teremtőd azt eltervezte. Egy hajszál sem fog leesni a fejedről az Ő akarata nélkül. Tudj bízni, meglátod, az Úr utat mutat neked. Napról napra pásztorol kegyelmével, mindig annyit ad, amennyi szükséges, megtartja a szavát. József elveszíthette volna a hitét ott, a fáraó börtönében. Gondoljatok csak bele, mennyi mindenen volt már túl. A testvéri viszály rabszolgaságra juttatta, Potifárné intrikái fogságba, ám ő nem adta fel. Atyái Istenébe kapaszkodott, aki mindvégig ott állt mellette. Nem hagyta el a sötét kútban, az Egyiptom földje felé vezető úton és a börtön mélyén sem. József életén áldás volt a legnehezebb évek alatt is, mert a hite nem ingott meg. Bármilyen csapás érte, egyetlen percre sem tagadta meg Urát. Átkozódás, emberi ügyeskedés helyett imádságos könyörgés töltötte be napjait, mert tudta, Teremtője betartja ígéreteit. Bölcsességet kért és kapott. Vegyünk róla példát testvérek a gondok idején. Vessük bizalmunkat abba a Mindenhatóba, akinek a szava sohasem kétértelmű, mert mindaz, amit megígért, teljességre jutott a Krisztus Jézusban. Abban az Emberfiában, akiben az üdvígéretek beteljesedtek, Aki az Isten „igen-je”. Ez látszik meg Pál apostol őszinte, tiszta, bölcs életvitelén. Isten szolgája, a pogányok apostola nem akar mást, csak Krisztusát szolgálni. Bizonyságot tesz a korinthusiak előtt és levelén keresztül előttünk is, mi több, követésre hív. Azt mondja, cselekedjünk úgy emberi kapcsolatainkban életünk minden napján, amit ő tette. Ne engedjünk teret a kísértéseknek, ne essünk a világ fiainak a hibájába. Ne a láthatókra tekintsünk, hanem bízzunk az isteni tanácsvégzésben és Tőle kérjünk útmutatást. Megbízhatóságunkat akkor fogja meglátni a környezetünk, ha megerősödtünk a Krisztusban. Ha igenné és ámenné válik az Őbenne való forgolódásunk. Tetteinkben, szavainkban az az Atya rajzolódjon ki, aki Szent Fiában elhívott minket, elpecsételt, sőt, zálogot adott. Vegyük tudomásul, csakis Őbenne és Ővele lesz hiteles a mi hová tartozásunk. Akkor lesz világos őszinteségünk, tiszta szívünk, bölcsességünk. Ekként vált hitelessé végül Pál apostol élete. Így tudott győzni az előtte tornyosuló akadályok felett, erősödhetett meg pozíciójában. Ne engedjünk mi sem a kísértéseknek. A világ sokszor látszólag könnyű megoldásokat kínál, de mi kapaszkodjunk mindig a Jó Pásztor kezébe. Kizárólag Tőle várjunk segítséget, mert Ő az egyetlen, aki képes úgy intézni életünket, hogy megmaradjunk, megálljunk mindvégig Isten és Ember előtt, Ámen.

--- --- --- 

Áldott az Úr! 2018.07.02.

Kedves testvéreim!

Lekció: 2 Kor.1;1-11.

Textus: 23. Zsolt;4-5.

         Teher alatt nő a pálma, mondogatták nagyanyáink. Végigtekintve Pál apostol életén, nyugodtan elmondhatjuk, hogy van alapja a fenn említett népi bölcsességnek. Lapozgatva az Újszövetség könyveit, olyan egyszerűnek látszik minden az idő távlatából. Az egykori Saulus jött, látott, és győzött, ám ha részletesebben megvizsgáljuk missziói útjait, vagy akár sorsát a megtérésétől kezdve, akkor rájöhetünk, hogy ez egyáltalán nem így volt. Sőt. Nagyon is sok szenvedés jutott osztályrészéül. Többször meg kellett járnia a halál árnyékának völgyét, nyomorúságok érték, egyik kudarc jött a másik után, mégsem veszítette el a hitét. Munkájának buktatói nem kiábrándították, hanem még jobban megerősítették. Nem esett depresszióba, mert tudta, hogy bármi érje, Ura mindig vele van. Karjába veszi, áldásával támogatja. A zsoltáros szavait idézve: asztalt terít számára, csordultig van a pohara, a jó pásztor botja segíti. Ezért van békességes nyugalma minden körülmények között. Viszonya töretlen az Atyával, csak az Ő tanácsaira figyel, útját irgalom, vigasztalás kíséri. Korinthusiakhoz írott levele, melyből lekciónkat felolvastam, talán legszemélyesebb hangvitelű írása. Közel hozza hozzánk nemcsak a pogányok legendás apostolát, hanem magát az embert is. Beletekinthetünk élete egyik legnehezebb korszakába és tanulhatunk tőle. Megtanulhatjuk, miként válhatunk tényleges krisztuskövetővé, maradhatunk meg Őbenne töretlen hittel. A múlt héten arról beszéltem előttetek, hogy ahol megjelennek az Evangélium hirdetői, ott a másik oldal szintén képviselteti magát. Pált több oldalról veszik körül az ellenségek. Ott vannak elsőnek mindjárt a zsidók, akik a régi hitben maradva makacsul kiállnak a kiüresedett tradíciók mellett. Ragaszkodnak a múlthoz, befolyásuk egy kettőre megsemmisíthetné az apostolok munkáját, ha az embertől való volna. Aztán ott vannak a pogányok, akiknek ilyen olyan okokból szintén nem tetszik az Evangélium térhódítása, ezért ahol tudnak, ott áskálódnak. Aztán meg kell még küzdeni az emberek közönyével, valamint a gyülekezetekben fennálló belső széthúzásokkal, személyeskedésekkel. Semmi új a nap alatt. Eltelt több mint kétezer év, és mintha egy jottányit se haladtunk volna előre. A múltbeli problémák, ha másként is, de ugyanúgy megvannak. Lássuk be, keresztyénnek lenni ma sem könnyű. Az Isten ügyében munkálkodó ember nem egyszer elkeseredik, tele vagyunk indulatokkal, belső vívódással. A helyemen vagyok, elrontottam valamit? Felborul a békénk, meginog a bizalmunk. Ha így történik, vessünk mindig egy pillantást testvérek az előttünk járókra. Nem azért, hogy rájöjjünk, nekik sem volt könnyebb az életünk, hanem azért, hogy töretlen hitük példaként szolgáljon nekünk. Amikor ott rójuk a köröket a halál árnyékának völgyében. Amikor nem látjuk a kiutat, amikor elhunyt szerettünket gyászoljuk, amikor úgy látjuk, bármit teszünk, minden csak egyre rosszabb lesz, akkor engedjünk teret az életünkben a Krisztusnak. Hagyjuk, had ragyogjon fel számunkra Evangéliumának fénye, forduljunk még nagyobb bizalommal imádságban Megváltónk felé. Tegyük meg és észre fogjuk venni minden baj között az Atya lehajló irgalmát, belekapaszkodhatunk vigasztalást nyújtó kezébe. Feloszlik a szemünket elfátyolozó vak homály, meglátjuk: Áldott az Úr az Ő kimondhatatlan jóságában. 1. Megpróbál ugyan, de 2. megvigasztal, 3. reménységet ad. Nem kell félnünk semmitől, mert a Jó pásztor, aki feláldozta magát érettünk, ott lépked előttünk. Kezében van vigasztaló vesszeje, mely elűzi az ellenséget, a fogát vicsorgató, elnyelni akaró gonoszt. Amíg követjük Mesterünket, biztonságban leszünk életünk minden napján, bármit mutasson a látszat. Nem fogunk szűkölködni 1. a legnagyobb próbatételek idejében sem. Nem kell kétségbeesve kiáltani utána. Pál életének az egyik nagy tanúsága, hogyha egyszer beengedtük Jézust az életünkbe, ha odafigyelünk a tanácsaira, akkor a bajokban ott fog állni mellettünk. Nézzünk csak körül a világban testvérek. Vegyük észre, az ember bármilyen erősnek tűnik, valójában nincs nála sebezhetőbb teremtmény. Hiába buzdít a korszellem: építsd fel az életedet, legyél erős, állj ki magadért. Egyedül nem fog menni. Kevesebb depressziós, kiégett beteg volna a környezetünkben, ha megszívlelnénk Pál bizonyságtételét. Miért hagyja Isten ezt, vagy azt? – nagyon gyakran hallom lelkigondozáskor, koporsónál. Én vajon beengedtem Őt az életembe? Pár évvel ezelőtt Jane Clayston amerikai újságíró az azóta elhunyt Billy Graham, híres prédikátor lányával, Anne-el készített interjút. Szóba kerültek a 21. század borzalmas eseményei, és a riporternő feltetette neki azt a kérdést, amit előtte, utána szinte mindenki megkérdez Krisztus követőitől: „Hogyan engedhette meg mindezt Isten?” A válasz a következő volt:”Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását, és védelmét adja, ha egyszer arra szólítjuk fel, hogy hagyjon minket békén.” Szó szerint kidobjuk az életünkből, ópiumnak, értelmetlen zagyvaságnak tituláljuk az üzenetét, aztán csodálkozunk, miért történnek szörnyűségek. Talán még idevágóbb az a levélke, amit egy diák írt Istennek: „Kedves Isten, miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit lelőtt az ámokfutó? Válasz: Mert ki vagyok tiltva az iskolából!” Meghökkentő. Azonban a mi hozzáállásunk még inkább az a hétköznapokban, amikor szánt szándékkal fordítunk hátat Neki. Isten mindennek ellenére nem hagy el minket. Pál példája erre a legékesszólóbb. Őt nem az érdekli, mond róla a világ, hanem az, hogy mit tart felőle Megváltója. Naponta igényli a társaságát, naponta fohászkodik Hozzá, Ura pedig mindannyiszor megmenti. Pál, Szabó Magda szavaival élve tisztában van „csorba bögre” kilétével. Sebezhető, veszélyek között él, mint mi mindannyian. Próbára van téve a hite szinte állandóan. Mit tesz? Abba a Krisztusba kapaszkodik, akinek a Teremtő minden hatalmat átadott. Abba, aki elszenvedte helyettünk az Istentől való teljes elvetettséget, hogy nekünk már ne kelljen. Saulus elmondhatja azt, amit kevesen: békessége van, mert 2. bízik a Seregek Urának szabadításában. Érheti látszólagos kudarc, üldözhetik, elveszíthet mindent, ami fontos az embernek, mégis terített asztal várja annál, akinek a kezébe életét helyezte. Krisztusnál ott a kegyelem, melytől naponta megkapja a szabadítás ajándékát, és ennek Pál pontosan tudatában van. Előrébb lapozva a második korinthusi levélben, a 11. fejezetben fel is sorolja szenvedéseit: „…zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján, háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem….” Bántalmazták, kirabolták, megkísértették. Mégis mit mond? „Áldott az Isten…” Nem szűkölködik mindezek ellenére sem, mert Jézussal jár. Melyikünk mondhatja el ezt magáról testvérek? Rójuk véget nem érő utunkat a mókuskerékben. Tele vagyunk célkitűzésekkel, világot megváltó gondolatokkal, csak éppen Atyánk útmutatásaira nem figyelünk. Gyümölcsöket várunk ott, ahol nem is könyörögtünk érte. Az apostol arra tanít bennünket, hogy próbáljuk meg napjainkat összehangolni Isten akaratával. Ne mi akarjunk, inkább kérjünk tanácsot, Tőle dolgainkkban, ha azt szeretnénk, hogy áldás kísérje a mindennapokat. Ne csak akkor álljunk meg fejünket az ég felé fordítva, amikor baj van. Bízzuk magunkat állandóan az Atya gondviselésére. Akkor találunk lelki békét, ha a kegyelem átjárja az egész életünket. Nincs szükség vagdalkozásra, mutogatásra. Merítsünk erőt a mellettünk álló és reánk váró Mesterből. Bizakodjunk még a legreménytelenebb helyzetben is, mert nem leszünk egyedül. Valaki fogja a kezünket. Amikor Pál a szenvedéseiről beszél, akkor azokat nem dicsekvésnek szánja, hanem bizonyságtételnek az Atya szabadító szeretetéről. Tudatni akarja, a Krisztustól nyert vigasztalás sohasem magántulajdon. Épül általa a közösség. Azt akarja a szívünkre helyezni, hogy nekünk is ez lesz az osztályrészünk. Bőséges eledel vár rád és rám, felüdül a lelkünk. A korinthusi levelet nem nekünk címezték, nem most íródott, mégis az üzenete hozzánk is szól. 3. Reménységet ad, erőt meríthetünk belőle. Oly sok év telt el, ennek ellenére boldogsággal halljuk: „…a mi reménységünk erős felőletek.” Isten látja a mi küzdelmeinket. Látja egyéni harcunkat és a közösségét az Ő ügyében. Biztatni akar Bennünket, hogy ne adjuk fel. Ne keseredjünk el, ne száműzzük Jézust, amikor nem az történik, amit mi szerettünk volna. Inkább kérjük, mutasson utat. Mutasson a terített asztalnak arra a részére, ahol a mi ajándékaink vannak. Merjünk utánuk nyúlni, elvenni azokat élni velük minden nehézség ellenére. Pál és társai munkája nem ért véget földi pályafutásuk befejeztével. A felelősség immáron a miénk lett. Krisztus tagjaiként hordozzuk testünkben az Ő szenvedéseit, halálát, és a Vele való egységünk közösséget teremt a reménységben.  Jegyezzük meg testvérek, hogy az Evangélium igazságát nagyon sokszor csak földi utunk legmélyebb pontján ismerjük meg. Isten általában előbb lecibál bennünket arról a piedesztáról, ahová elbizakodva magunkat ültettük, amikor nem figyeltünk Rá, mert volt egy jó ötletünk. Egyik kolléga mesélte a múltkor: el kellett jutnom odáig, hogy felismerjem, Isten nélkül csak egy elbizakodott hamis báb vagyok. Sírva könyörögtem, mint a vámszedő: Uram irgalmazz nekem, bűnösnek! És csak azután élhettem a nekem adott ajándékokkal. Meg kellett látni, Isten dicsősége nem egyenlő az enyémmel.” Te eljutottál már ide, vagy még csak a duzzogásnál tartasz, mert nem az következett be, amit fáradtságos munkád után vártál. Állj meg egy pillanatra, nézz föl a keresztre. Kérj útmutatást abban a hitben, hogy Isten meghallgat. Mert meg fog! Amikor eljutottál már ide, akkor gyászod, próbatételed, kudarcod legsötétebb pillanatában megismered majd az egyetlen igazságot: hogy a hit nem a láthatókra épül, hanem a láthatatlanra. Az Atya halottakat feltámasztó erejére. Ez az erő fog segíteni rajtad, ha már megtanultad a bizalmat, és tudsz reménykedni a leg lehetetlenebb helyzetben is. Ezt elérve felüdül a lelked és könnyebben veszed majd az akadályokat. Tetteiden áldás lesz, mert az Úr veledvan. Imádkozz hát! Imádkozzunk! Ne nézd le a könyörgés erejét. Aki próbálta már, illetve gyakorolja, tudja, komoly munka. Nem könnyű túllépni a saját egónk árnyékát és kivetni minden visszahúzó földi dolgot. Különösen nem könnyű a közös imádság, főleg ha olyanokkal vagyunk, akiket nem ismerünk, nem egyezik talán a véleményünk, mikor megbénul a nyelvünk, mert tele vagyunk könnyekkel. Pálnak azonban felőlünk is reménysége van. A közös hit átível az időn, Jézus összeköt bennünket. Ám nemcsak vele, hanem a gyülekezet tagjaival ugyanúgy. Tudd meg, van hová fordulni. Legyen bizalmad, mert megkapod, amire szükséged lesz. Pál megkapta, így békességre talált az Úr adta kegyelemben. Tudott bővölködni a megterített asztalnál. Áldotta Teremtőjét a legnagyobb nehézségek idején, tudva, akik Őt szeretik, annak minden a javukra van. Fejünk olajos lesz, poharunk csordultig, ha a mi Krisztusunk szállást lel a szívünkbe, ámen

--- --- --- 

Őrizd a lángot! 2018.06.26.

Kedves testvéreim!

Lekció: ApCsel 13;1-12.

Textus: Mózes 3. 6;13.

         A minap az egyik kedves nagypapa panaszolva mesélte el, hogy unokája, aki régebben lelkes hittanos volt, mostanában hallani sem akar a vallásgyakorlásról. Sajnos ismerős a probléma. Tapasztalataim szerint az ilyen gyermekek környezetében mindig van egy ateista felnőtt, vagy barát, aki általában hatással van a kicsikre és elöli bennük a hit kicsírázott magvait. Ám maga a felnőtt ember is rengeteg akadállyal találkozik élete során, mely megakasztja a Krisztussal való járást. Napestig lehetne sorolni az okokat, ami miatt valaki elfordul a Jó Pásztor kijelölte útról. Az ateista környezet csak egy a sok közül. Ugyanígy lehet még sértődés, babonaság, túlbuzgóság. A közösség felelőssége mindig nagy, mert az egyetemes papság elve alapján egymásra vagyunk bízva. Isten megszólít bennünket, nekünk pedig egész életünkkel válaszolni kell rá. Imént felolvasott két igeszakaszunknak bátran adhatjuk a következő címet: Vedd komolyan, ha az Úr küld és maradj hű! Az Apostolok Cselekedetének ebben a részében arról hallhattunk, hogy az említett férfiak milyen elszántsággal végezték azokat a feladatokat, melyeket a Mennyei Atya rendelt el számukra ott, Antiókhiában. Az Ő útmutatásai alapján értelmes tanítással nevelik a gyülekezetet, végzik a hitébresztő és hitépítő munkát. Különböző származásúak, más-más társadalmi körből jöttek, nem egyforma a kegyességi irányzatuk, mégis együtt tudnak dolgozni, hiszen közös a cél: összegyűjteni Isten népét, növelni a gyülekezetet. Imádságos szívvel fordulnak naponta a Teremtőhöz és kapják folyamatosan a Lélek útmutatását, mert Isten ügye nem maradhat elvégezetlenül. A tűznek égnie kell, nem aludhat ki, sőt nem is lanyhulhat. Ha egyszer a Mindenhatónak úgy tetszett, hogy 1. kiválasszon, 2. elhívjon, 3. indítson bennünket, akkor saját magunk feláldozásával kell munkálkodni ott, ahová ő állít minket. Mindegy, honnan jöttél, egy számít csupán: mit teszel tovább. Amennyiben tiszta lélekkel kutatod akaratát nap, mint nap, nemcsak a következő lépést fogja megmutatni neked, hanem erőt is ad majd hozzá. Jegyezd meg, mindig van tovább. Neked, nekünk nem kell mást tennünk, mint kitartani. Az antiókhiai gyülekezet vezetői pontosan átérezték ezt a felelősséget. A Megváltóba helyezték bizalmukat és elfogadták a döntéseit. Tudták, az Evangélium lángját nem csak életben kell tartani, hanem át is kell adni. Így történhetett, hogy akkor, ott két embernek, Barnabásnak, valamint Saulusnak el kellett hagyni a várost. Egyéb feladatra lettek 1. kiválasztva. A Lélek Nyugat felé adta az indíttatást, ők pedig elfogadták ezt a döntést. Nem feledték a búcsúzó Jézus szavait, „Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket.” Hirdessétek az Evangéliumot, bárhová kerültök, bármilyen fogadtatásban részesültök, mert az én Magvetőim vagytok. A többit majd én elvégzem, nem rajtatok múlik. Olyan jó olvasni a kiválasztott apostolok engedelmességét, de vajon tényleg ennyire egyszerű lett volna belenyugodni az Atya rendelésébe, ahogyan az a múlt távlatából látszik? Korántsem. Az idő elmossa az indulatokat, az érzelmeket, de ha meg tanulunk a Szentírás sorai közt olvasni, akkor rögtönk szembeötlik, miként készültek Barnabásék a feladatra: böjtöléssel és imádsággal. Ez a két szó jelzi, nem volt olyan könnyű a dolog. Komoly lelki küzdelemmel járt. Meg kellett tagadniuk magukat. Ki kellett kapcsolni mindent, ami az emberi természetből kifolyólag zavarná az Úrral való közösséget. Így váltak ugyanis fogékonnyá a nekik szóló üzenet befogadására. Szeretek életrajzokat, memoárokat olvasni. Nem kivétel ez alól a hit hőseinek élete sem, felekezettől függetlenül. Nincs két egyforma sors, különböző irányzatok vannak még egy egyházon belül is, ám egy valami azonos. Ha valakit feladatra hív el a Mennyei Atya, akkor az bizony lemondásokkal jár. Erről a legjobban talán a lelkészcsaládok tagjai tudnának beszélni. A leendő lelkészfeleségeknek néhány évtizeddel ezelőtt mindig külön „tanfolyamot” tartottak, hogy tudják, mire vállalkoznak. Nekünk sem könnyű testvérek. Ha valaki komolyan veszi az Úrtól rendelt életcélt, annak ugyanúgy kell felkészülnie rá, mint Barnabáséknak. Át kell gondolni a súlyát és a következményeit. Miként tudjuk külön-külön te és én életben tartani a hitnek a lángját. Égő áldozatul odaszánni magunkat a Teremtőnek, hogy ne csak kérész életű legyen a tanítványságunk. A kiválasztásnál az ember a felülről jövő hatalommal kerül kapcsolatba. Jézus az, aki megmutatja akaratát, igényli a szolgálatunkat. Ezzel jár együtt az 2. elhívás. Az Emberfia nem hagy minket a levegőben lógni. Utat mutat. Saulusnak és Barnabásnak is megmutatta. Cél a Római Birodalom nyugati része. Nem könnyű feladat, sőt, ha emberi szemmel nézzük, majdnem kivitelezhetetlennek látszik. Mi adja hát a bátorságot, vagy inkább merészséget. Saulus, illetve Pál apostol személye nem ismeretlen előttünk. Az egykori krisztusüldöző hatalmas munkát végzett. Ő maga missziós tevékenysége sikerét kizárólag a Mindenhatónak tulajdonítja. A galataiakhoz írott első levele első fejezetében ki is fejti a 15-17. versekben: „…mikor Istennek tetszett, ki elválasztott engem… és elhívott az Ő kegyelme által….azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Testtel és vérrel. Többé nem érdekelte, melyik ember mit mond, kinek mi a véleménye. Egyedül Mesterére hallgatott, annak akart megfelelni, akinek az Evangéliumát kitartóan, minden fenntartás nélkül hirdette haláláig. Néha, amikor látunk egy-egy jól működő, növekvő közösséget, gondoljuk arra mindig, hogy mi áll ennek a sikernek a hátterében. Mennyi böjt, önmegtagadás, álmoknak a feladása. Pál előtt szép karrier állt a jeruzsálemi templomban. A kor leghíresebb tanítójánál nevelődött, már fiatalon tiszteletet vívott ki a zsidóságban, mégis hátat fordított mindennek, mikor felismerte Jézust ott a damaszkuszi úton. Két ösvény állt előtte, Saulus pedig azt választotta, amely elől józan emberi ésszel gondolkodva mindegyikünk futva menekült volna. Ő azonban komolyan vette Krisztusa megszólítását. Amint elhangzott a hívás, minden más terve elenyészett. Magát megüresítve adta át lelkét és hagyta, hogy aki elhívta, elvégezze benne a felkészítés munkáját. Sőt, sok ismeret, adat, amit addig tanult, ezután nyert csak értelmet előtte. A háromnapos vakság, a sötétségben töltött napok nyilván embert próbálóak voltak, de az Úr mindenkinek a hűségét mérlegre teszi. Lássuk, kinek a tetszését akarjuk elnyerni. Az Övét, vagy a környezetünkben lévőkét. Apáczai Csere János, külhoni egyetemeken tanult, Hollandiában doktorált. Maradhatott volna ott, mint híres, megbecsült teológus, mégis hazajött, mert tudta, hol a helye. Tudta, Ura ide hívta el. Számunkra világos testvérek? Ott vagyunk e, ahol Isten látni szeretne minket? Volt egy kis tanítványom, aki azért hagyta ott a gyülekezetet, ahol konfirmált, mert megítélése szerint kevesen jártak oda. Abba már bele sem gondolt, ha ő is elmegy, még kevesebben lesznek. Nem figyelt arra, mit kért tőle Jézus, mert a saját önérvényesítése fontosabb volt. Vegyük észre csak akkor kerülünk a helyünkre, ha Istenre figyelve meglátjuk, 3. merre indít bennünket. Sikertelenségünk titka sokszor abban áll, ha a saját fejünk után megyünk. Ha nem őrizzük a ránk bízott lángot. Felolvasott lekciónk utolsó versei pontosan rámutatnak erre, éles ellentétbe állítva egymással Pálék önfeláldozó hitét Barjézus eltévelyedésével. Azt, hogy Saulus, valamint társa Barnabás helyes úton járnak, mi sem bizonyítja jobban, mint Sergius Paulus pogány helytartó érdeklődése Krisztus Evangéliuma iránt. „Isten keze” apostolaival van. Megtelve Lélekkel hirdetik az Igazságot, ám ahogy mondani szokták, ahol a Mindenható megjelenik, ott van azonnal a másik oldal is. Emlékezzünk csak vissza a prédikáció elejére. Megpróbálkozik mindennel, ha egy kis esélyt lát az eltévelyedésre, a megtévesztésre. Ezt a nagyhatalmú római tisztségviselőt komolyan megérinti az Ige, ám a kísértő Elimáson keresztül mindent megtesz, hogy megrontsa az Úr áldásos munkáját. Igyekszik a helytartó szívét eltántorítani az igazságtól, ráadásul egy olyan valakit használ fel erre, aki maga szintén Izráel gyermeke. Történetünk nagyon jól szemlélteti a pogány világ fogékonyságát a Krisztussal kapcsolatban, és Ábrahám utódainak babonává süllyedő vallásosságát, érzéketlenségét Isten ügye iránt. A láng kialudt Barjézus szívében, kapcsolata megszakadt az Élő Úrral. Ellenségévé válik az Igazságnak. Szomorú dolog, de mielőtt ítéletet mondanánk felette, tekintsünk magunkba. A Mennyei Atya minket is indít. A mi életünkkel is célja van. Milyen szívvel indulunk teljesíteni a reánk bízott feladatot? Elimás hagyta, hogy hite elsekélyesedjen így olyanná vált, mint az ízét elveszített fűszer. Nem volt többé hiteles. Személyében egy gyenge, lelkileg vak ember áll előttünk, aki elveszítette az Isten kegyelmét. A világ szemében valakinek számított, mert senkinek nem tűnt fel hiedelmekkel teli hamis kegyessége, de Pálon keresztül a Teremtő ideiglenes ítéletet hirdet felette. Testvérek, nálunk is tart még a kegyelmi idő. Az Úr, a mi Istenünk nem vet el senkit. Akit egyszer elhívott, kiválasztott, akinek indítást adott, mindig fenntart egy lehetőséget. Elimás esetében sem tart a fizikai vakság örökké. Nem végleges a büntetése. A Megváltó mindannyiunkra vár. Vizsgáljuk meg életünket, adjuk át magunkat megüresítve neki. Hagyjuk, hadd formálja szívünket, és töltse meg igazságával. Ragadjuk meg felénk nyújtott kezét, engedjük magunkat vezetni azon az úton, mely az éltre visz. Gyúljon fel újra a láng. Sergius Paulus a Szentírás szerint elálmélkodott a Mindenható tudományán. Nyilván meg is rettent. Isten keze azonban, mely ítélet volt a hamis prófétának, számára az új életet jelentette. Talán pogány származású. Talán előtte nem sokkal még áldozott a Birodalom isteneinek, de a lelke vágyik az igazságra. Igényli, sőt észreveszi azt a többletet, melyet Pálék kínálnak neki. Példája buzdít mindenkit: érdeklődőt, gyülekezeti tagot. Dönts helyesen, menj oda naponta Életed Urához. Ne hagyd kialudni a hit lángját. Része vagy az egyetemes papságnak, forgolódj úgy, hogy felebarátaid elfogadják az Emberfiát, ne pedig elforduljanak tőle. Ne válj hiteltelenné. Meggyengültél? Kevésnek érzed magadat a feladat elvégzésére? Kérj erőt, kérj megtisztulást. Megkapod majd, és rá fogsz jönni, Urunk soha nem hagyott magadra. Maradj meg hát meg a hitben, ragaszkodj Őhozzá. Ne engedd be a kételyeket, ne törődj a gúnyolódókkal. Gyönyörűséges gyümölcsökben lesz részed. Örvendezni fogsz, mert tudod, kire volt érdemes hallgatnod. Talán nem sejted, mit fog hozni a jövő, de azt igen, hogy kit! Legyen szemed előtt például az antiókiai gyülekezetben lévők élete. Az, amint életben tartották a lángot, sőt fáklyavivők lettek. Nem voltak egyformák származásban, kegyességi irányzatban, de egyvalamiben igen: Krisztusra tekintettek egyedül. Megtartották a tiszta hitet, imádságos szívvel könyörögtek naponta az útmutatásért. A Fenn lévőkre figyeltek, nem arra, mit mond a világ. Egy új hétnek vagyunk az első napján. Menjünk úgy innen haza, hogy útravalónk a szívünkre helyezett Ige lehessen: „ A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron, és el ne aludjék.” Legyen így, ámen

--- --- --- 

Isten keze 2018.06.18.

Kedves testvéreim!

Lekció: ApCsel 11;19-26.

Textus: ApCsel 11; 21-23.

         Gyerekkoromban falun, ha valakit szerencsétlenség ért, mindig azt mondták, hogy az illetőt utol érte Isten keze. Érdekes, hogy jószerencse, vagy bőséges áldás esetében ugyanezt soha nem emlegették. Felolvasott igeszakaszunk megcáfolja az évszázados népi bölcsességet: Isten keze a Szentírás bizonyságtétele szerint nem ott van, ahol a balsors, hanem ott, ahol az Evangélium hirdettetik és az Ő Országa növekedésnek indul. Akkor is jelen van, ha a látszat oly gyakran mást mutat. Tekintsük csak meg lekciónk előzményeit. Amint a 19. versben utalás van rá, abban az időben üldözés indult meg Jeruzsálemben Krisztus követői ellen. Ügyük vesztésre áll, mert a nép vallási vezetői érthető okokból nem nézték jó szemmel a názáreti mester mozgalmának a folytatását. Úgy gondolták, veszélyezteti az amúgy is szétforgácsolódott közösség egységét, valamint a Rómával való békét. Ezért kellett meghalnia István diakónusnak, aki az apostolok mellett látott el szolgálatokat az ősgyülekezetben. Sokan akkor úgy gondolták, nem biztonságos többé Júdea és szó szerint emigráltak onnét a Római Birodalom egyéb területeire, így például Észak- Szíria fővárosába, Antiókhiába. Többek közt talán azért pont ide, mert a városnak nagyszámú római polgárjoggal bíró zsidó és prozelita lakója volt. Mikor az első keresztyének ide érkeztek, ez az ókori metropolis már híressé vált arról, hogy különböző nemzetiségű, műveltségű embereknek adott otthont. Nemcsak katonai-gazdasági központ volt, hanem, hanem egyben kulturális. Fórumán megfordultak római köztisztviselők, zsidó kereskedők, arab karavánok, hellén tudósok. Egy ilyen helyszín tökéletesnek tűnt az Evangélium hirdetésére, hiszen lakói pont a sokszínűség miatt nyitottak voltak az új irányzatokra, arról nem beszélve, hogy ami itt egyszer megvetette a lábát, az messzire hatott. Első olvasatra mégis különösnek látszik azonban, hogy a jeruzsálemi menekültek igyekeztek inkább „házon belül” maradni. Nem merészkednek ki a Fórumra, inkább csak a zsidóknak hirdetik az Igét. Azok kezdenek el végül a pogányoknak prédikálni, akik nem Júdeából jöttek, hanem Kis Ázsia egyéb vidékeiről, Cziprusról és Czirénéből. Ők a bátrabbak. Nem zárkóznak be a közösség védő falai mögé, mert nekik már van gyakorlatuk úgymond a pogányok között való forgolódásban. Modern szóval élve valamennyire már beintegrálódtak a többségi kultúrába. Jobban tudják, miként lehet megszólítani az Antiókhiában jelen lévő sokkultúrájú közeget. Isten keze közbe lép, mert ha a jeruzsálemieken múlik, akkor Krisztus Jó híre nem jut ki a zsinagógából. Annak idején, a budapesti teológián volt erre egy jó mondás:”Túl magasak a parókia falai.” Olyan kollegákra mondogattuk, akik lelkészcsaládokból jöttek, vagy olyan zárt közösségekből, hogy a valóságos élet idegen volt számukra. Mintha egy másik bolygóról cseppentek volna a főváros forgatagába. Meg kellett tanulniuk, milyen is a civil élet. Ez volt a helyzet testvérek az ősgyülekezet tagjaival is. Megváltónk azonban nem ki akarja venni Övéit a világból, hanem azt szeretné, ha ott munkálkodnának, mint testének tagjai. Azt szeretné, ha nyitottak lennénk. Ez a nyitottság tette végül gyümölcsözővé az antiókhiai hívek magvetését. Nem emberi erőlködés, hanem az Isten jelenléte áldotta meg az elindult missziót. Isten keze 1. Növelt 2. Gondozott és 3. Buzdított megmaradásra.  Bizonyságtételre szólított fel, nem a bezárkózásra. Teremtőnk kiválasztott népét akarta apostolai által összegyűjteni, nem pedig egy újabb kisközösséget létrehozni. Nem volt véletlen a Lélek kiáradása és ma sem véletlen jelenléte a gyülekezeteinkben. Bármennyire vagyunk ugyanis átadott életűek, egyedül nem megyünk semmire. A Jó Pásztor nélkül nem vagyunk mások, csak egymással vetélkedő emberek. Amint az Pál apostol nagyon helyesen fejti ki a korinthusiakhoz írott első levele 3. fejezetében. Az írás létrejöttének alapja nem egyéb, mint vetélkedés és széthúzás a gyülekezeti tagok között. A közösség feltehetően két részre szakadt, az emberek az Úr ügyében való munkálkodás helyett személyeskedéssel, pletykálkodással voltak elfoglalva. Ezt írja ekkor az apostol: „…Kicsoda Pál, kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek….de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem a ki plántál, sem a ki öntöz; hanem a 1. növekedést adó Isten.” A szíriai városban az Apostolok Cselekedete tanúsága szerint ezért tért meg nagy sokaság az Úrhoz és lett hívővé. Isten adta az indíttatást, és Ő nyitotta meg a szíveket meghallani a Krisztust. Ha valaki odafigyelt a Mennyei Atya jeleire, akkor láthatta, a Mindenható egyetért a pogányok közt folyó munkával, bőséges áldás van az Evangélium hirdetőin. Ma sincs ez másként, annak ellenére, hogy az úgymond megtért emberek egy része inkább igyekszik bezárkózni a gyülekezetek közösségébe. Onnan tekintgetnek kifelé és öntudatosan lenéznek mindenkit, aki csatlakozni szeretne hozzájuk. Kis szigetek jönnek létre, miközben azon siránkozunk, hogy a reformátusság megszűnt népegyház lenni. Amint elkövette ezt a hibát Isten ószövetségi népe, amint az első gyülekezet egyes tagjai, ugyanúgy elkövetjük mi is. Pedig Jézus nem ezt akarta, és most sem ezt szeretné. A mennybemeneteli üzenet talán soha nem volt érvényesebb, mint napjainkban. Az Emberfia nem azért jött, hogy bezárja a szíveket, hanem hogy megnyissa a másik ember felé. Amíg kortársai képtelenek voltak kilépni a fogság után létrejött judaizmus kirekesztő légköréből, addig Ő bátran megszegett minden ide vonatkozó tabut, ugyanerre biztatva követőit. Azt mondta, menjenek be mindenhová, ne az Ő hibájuk legyen, ha valahol nem hallották meg az Evangéliumot. Legyenek meggyújtott lámpások, váljanak hegyen épült városokká. Ma, amikor modern világunkban olyan sok a kereső, magányos ember, ugyanez a parancsa. Hirdetni az Igét alkalmas és alkalmatlan időben. Nem versengeni a másikkal, nem keseregni azon, hogy jaj, mi lesz holnap, hanem menni és tenni azt, amivel megbízott. Amennyiben követjük szavát, nem kell a látszattal törődni. Aki aktív tagja bármelyik gyülekezetnek, akár itt a mienkben, az tudja, milyen nagy kísértés a látszólagos sikertelenség. Amikor azt érezzük, falakba ütközünk, mert az emberi közöny az égig ér. Vajon mit érezhettek az első antiókiai misszionáriusok. Nem tudhatjuk, de szinte biztos, hogy nekik is voltak fenntartásaik. Azért tudtak végül bátrak lenni, mert Isten ott volt velük. Áldott eszközök lettek, hiszen az Úr a legrosszabb, legsilányabb kezdetből is tud jót kihozni. 2. Gondoskodó Atya lévén mindig megadja, ami szükséges a folytatáshoz. Fordítsuk el fejünket a kesergéstől, ne adjuk helyet a kísértéseknek, hanem nézzünk Reá. Meg fogjuk látni, hogyan tovább, ha megrekedtünk. A Szentírásban tovább arról olvashatunk, hogy a megáldott munka híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezetig, és Barnabást küldték oda segíteni. Barnabásról már a múlt héten is beszéltem előttetek. Nevének jelentése:”Vigasztalás fia.” Nem tartozott ugyan a 12 közé, de már az első gyülekezet idején is apostolnak számított. Nyilván nem véletlen, hogy Isten Őt választja ki a pogány misszió folytatására Antiókhiában. Hite, átadott élete már addig is bizonyította hovatartozását. Talentumai képessé teszik a megkezdett munka továbbvitelére, Isten pedig nem engedi tétlenségben élni azt, akivel célja van. Barnabás nem vonakodik. Elmegy, és Őszinte örömmel tölti el az, amit lát. Buzgón kapcsolódik be a gyülekezetépítés nagy feladatába, végzi tovább a megkezdett ébresztő, építő munkát, amin hamarosan megmutatkozik a Mindenható áldása. Élete példaértékű. Mi teszi Barnabás ügyködését olyan gyümölcsözővé? A legutóbbi kanonika vizitáción egyházmegyénk esperese szomorúan számolt arról be, hogy egyes helyeken szó szerint elkoptak az emberek. A statisztikában hivatkoznak az elöregedésre, az elvándorlásra, ugyanakkor viszont az kell észrevenni, hogy a szaporodó kisközösségek, szekták tele vannak lelkes résztvevőkkel. Én azt gondolom testvérek, hogy a hibát magunkban kel keressük. Amikor a közöny miatt panaszkodunk, tartsunk önvizsgálatot. Barnabás örvendező volt és lelkes. Mi gyakran fásultak vagyunk, és csak akkor kezdünk Istenre figyelni, ha baj van, vagy éppen ráérünk. A múltkor egy oktatáspolitikus azt mondta, hogy a tanulás életre szóló folyamat kellene, legyen minden ember életében. Nos, ez a keresztyénségre is érvényes. Ha nem figyelünk oda folyamatosan Jézusra, ha nem az Evangéliumból nyerünk erőt nap, mint nap a továbbéléshez, a hit elsekélyesedik, mi pedig elbotlunk már az első akadályban. Fogadjuk meg hát az Ige buzdítását, mely Barnabás életén keresztül szól hozzánk. 3. Maradjunk meg állhatatos szívvel az Úrban. Vegyük komolyan saját bizonyságtételünket. Ne csak hivatkozzunk a Krisztusban járásra, hanem ténylegesen ragadjuk meg az Ő kezét. Legyünk hiteles keresztyének. Ez az egyetlen lehetőség, hogy az emberek ne elmenjenek a gyülekezetekből, hanem csatlakozzanak. Nem elég, ha csak egy-két hívő átadott életű. Az egész közösségnek ezt kell tükröznie. Lehet jó a prédikáció, lehet nyájas a pásztor, ha a tagok kirekesztőek, vagy éppen fordítva. Barnabás nem érzi elégnek a maga munkáját. Elmegy Tarzusba, hogy Pál segítségét kérje. Ebből látszik, hogy nem a saját személyét tolja előtérbe, hanem a gyülekezet érdekét. Munkáján meglátszódott Isten keze, mert az Evangélium hirdetése mindennél fontosabb volt a számára. Nem magának gyűjtött babérokat. Nem hiúságból volt fontos számára a növekedés, hanem egyedül az Ő Országának ügye volt a cél. Tenni, munkálkodni Krisztusért. Egy japán misszióban egyszer, mikor arról beszélgettek, hogyan dicsőíthetjük életünkkel az Úr Jézust, egy kislányka a következőket mesélte: „Édesanyám tavasszal fekete magokat vetett el. Semmi szépség nem volt rajtuk, mikor azonban kikeltek, megnőttek, gyönyörű virágokat hoztak. A barátnőmnek nagyon megtetszettek és kért a magokból. Ha csak azokat látta volna, sohasem jut az eszébe. Így van ez a keresztyénséggel is. Ha barátainknak megmutatjuk a Bibliát és nem látnak a fekete borítójánál egyebet elfordulnak. Amennyiben azonban meglátják, hogy a benne lévő igazságok szívünk talajában kikelve megnőnek és életünkben virágoznak, érdeklődni kezdenek. Kíváncsiak, honnan való a mag, mert szeretnének belőle.” Barnabás munkája ugyancsak ilyen virág volt. Az emberek nem száraz dogmákat hallottak Evangélium gyanánt. Nem ítélkező erkölcsi szólamokat, hanem felismerték tettein, beszédein keresztül a Megváltó Emberfiát. Rájöttek, itt van az az üzenet, jó hír, mely felüdíti a lelket és életre visz. Állhatatos szívének gyümölcsei vonzották az embereket. Azt hirdették, csatlakozz légy szilárd a te hitedben, maradj meg az Úrban, hogy elérj az istenfiak szabadságára. Gyermekévé válsz a Mindenhatónak Fia áldozatán keresztül és soha nem kell majd szomjaznod. Gyere, meríts az örök élet vizéből és add tovább annak hírét. Így forgolódva a gyülekezetedben vonzóvá tudod azt tenni te magad is. Bizonyságtévő leszel, áldás lesz rajtad, amit mindenki látni fog. Rájössz, Isten keze az egyedül, ami segíthet megtörni az emberek közönyét és segíthet utat találni a szívekhez. Fordulj el az önérvényesítés zsákutcájától. Bízd magad rá a te Uradra bátran. Meg fogod látni, kezed munkája növekszik majd, mert az Atyának gondja lesz Rá. Egy feltétele van, maradj meg Őbenne. Kövesd a Pásztort, menj oda Hozzá nap, mint nap, add át életedet. Munkálkodj úgy, amint kívánja és a környezeted akkor nálad sem csak taszító egyszínűséget fog látni, hanem csodálatos virágokat, hitednek gyümölcsét. Krisztuskövetőnek fognak nevezni, mint egykor ott Antiókhiában először a világon a hívők gyülekezetét, ámen.

--- --- --- 

Munkálkodó Szentlélek 2018.06.11.

Kedves testvéreim!

Lekció: ApCsel 4; 32-37.

Textus: Mózes 5. 15; 4-5.

         Egyik barátnőmnek virágüzlete van, ahol megrendelésre gyönyörű csokrokat készít. Igazi mesterművek, melyekben a növények pompásan illenek egymáshoz. Megvan a maga helye mindegyiknek. Némelyikük ugyan első látásra teljesen jelentéktelen, ám a többi között meglátszik a szépsége, mert kiegészít egy hiányzó részt, amivel egységessé teszi a kompozíciót. Hogy miért mondom ezt el előttetek? Mert a templomba járók gyülekezete is hasonló. Amíg nem lesz belőlünk valódi közösség, ahol mindenki a saját tehetségével szolgál, addig sokszor tudomást sem veszünk egy-egy testvérről. Elvész, elsikkad az esetleges hangadók között. Abban a pillanatban azonban, amikor szerepet kap, és kitűnik, miben jó igazán, akkor egyszerre nélkülözhetetlenné válik. Isten mindenkinek ad valamilyen adottságot, amivel szolgálni lehet a legkisebbtől a legnagyobbig. Ilyen hely pünkösd után az első gyülekezet, vagy szaknyelven az ősgyülekezet. A legtöbb tag talán láthatatlan senki lett a jeruzsálemi templom látogatói között, de a hívőkhöz csatlakozva fontos részévé vált a krisztusi testnek. Nem számított, hogy gazdag, vagy szegény, ha egyszer olyan kegyelmi ajándékkal bírt, amivel senki más. A munkálkodó Szentlélek egységet teremtett, ahol mindenki megtalálhatta a maga helyét a mennyei Atya jóvoltából. Amint hallottuk, egy szívvel és egy lélekkel gyűltek össze nap-nap után, vállalva az apostolok által hirdetett értékrendet. Ebben a közösségben sikerült megoldaniuk a társadalmi különbségek problémáját, igazságosan elosztva az anyagi javakat, hogy senki ne szűkölködjön. Nem függenek immár a világtól, eljutnak az isten fiak szabadságára. Beteljesedik egy régi, ószövetségi ígéret: az örökségül kapott helyen nincs többé szegény, mert aki ott van, az az Úr gazdag áldását élvezi. Helyesen értelmezve a törvényeket, egy parancsolat számít igazán, mégpedig a szereteté. Minden más csak ezután következik. A testvéri együttérzés eltünteti az emberek közötti szakadékot, mindenkinek azonosak az esélyei. A Teremtő Atya gondoskodik Övéiről. Megteremti a közeget, ahol mindenki lelki otthonra találhat. Egy feltétele van mindössze, méghozzá a hitre jutás, mely azóta is meghatározza minden gyülekezeti tag, sőt minden gyülekezet életét. Az ősegyház kegyelmi állapota, ahol Péter és társai bizonyságtétele meghozza a maga gyümölcsét. Egyre többen hallgatnak az Evangélium szavára, válnak polgáraivá Isten Országának. Mindegy honnan jönnek, kik voltak az őseik, részeseivé lesznek a réges-régi ígéretnek: örökséget kapnak a megígért hazában. A kiáradó Lélek folytán 1. közösségre jutnak, 2. bővölködnek, 3. bizonyságtévőkké válnak. Igaz ugyan, hogy közben eltelt több ezer év, életük mégis példaként szolgál a mai keresztyéneknek, nekünk, magunknak is egyen egyenként. Sőt, hadd ismételjem magamat sokadszor: az sem volt véletlen, hogy amikor a középkor embere kiüresedettnek érezte az egyházi életet, amikor a személyi kegyesség elsikkadt a szertartások és formaságok közepette, akkor egészen idáig nyúlt vissza. Az első gyülekezet mintájára szeretett volna megújulni, lebontva mindazt, amit az évszázadok ráraktak. Nem elavult szokásokat akart gyakorolni az unalomig, hanem igazi krisztuskövetésre törekedett. 1. Olyan napi gyakorlatra, ahol egységben vannak a többiekkel, ahol azonos az életrend. Furcsa dolog a történelem menete testvérek. Ha most elkezdenénk tanulmányozni az egyháztörténetet, akkor hamarosan rájönnénk arra, hogy az bizony nem egyéb, mint ébredések sorozata. A protestantizmust a reformáció reformációja követte egészen napjainkig és még most sincs vége. A 17. században az ortodoxia mellett teret követelt a puritán kegyesség, majd a különböző irányzatok folyamatosan mutattak rá és mutatnak rá ma is: Krisztus népének csak a Benne való egységben van jövője. Hogy mit jelent ez? Nem mást, mint az egy szívvel és lélekkel való munkálkodást Megváltónk testének tagjaiként, kiválva a tömegből, őszintén ragaszkodva az Evangéliumhoz. Úgy, amint egykor a zsidók kiváltak a többi nomád törzs közül, úgy, amint az őskeresztyének kiváltak a templomi tömegből, úgy, amint a középkori fraternitások elkülönültek az üres vallásosságtól. Távol vannak ugyan már tőlünk térben és időben, de a lényeg ma sem nem változott: kell egy hely, ahol megélhetem a hovatartozásomat. Modern világunkban sokan keresnek közösséget. Kérdés, mennyire nyitott a 21. századi keresztyénség otthont nyújtani a templomok ajtaján kopogtatóknak. Gyökérvesztett ágként sodródik nem egy ember, a lelkük megnyugvásért kiált, értelmet szeretnének adni a múló napoknak, tartozni valahová. Vegyük észre, tele vagyunk testvérek úgynevezett migránsokkal, akik el akarják hagyni a régi életformát, de falakba ütköznek. Épp a minap mesélte katolikus ismerősöm, aki az egyik nagy fővárosi gyülekezet tagja, hogy az újonnan jöttek gyakran elmennek, mert senki nem törődik velük. Ugyanez érvényes miránk, reformátusokra is. Fontos tehát az egyház és benne a gyülekezetek folyamatos lelki megújulása, mert csak az igaz forráshoz való visszatérés üdíthet fel bennünket és tehet alkalmassá a krisztusi parancs betöltésére. Sok a szűkölködő, sőt egyre több. Amennyiben úgy viselkedünk, mint Ábrahám gyermekei, ha kirekesztőek vagyunk, bizony saját magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt. Panaszkodunk, hogy elkopnak az emberek a templomainkból, hogy rossz az egyház megítélése. Vajon egyszer is megvizsgáltuk már a miérteket? Bizony fontos folyamatosan visszanyúlni a gyökereinkhez. Nem elég az előttünk járók babérjain üldögélni. Akkor jön el a felfrissülés ideje, számunkra, ha elhagyjuk a szűkkeblűségünket, és megtanulunk 2. bővölködni. Felolvasott bibliai szakaszunk szerzője azt írja, a gyülekezet tagjai házakat, birtokokat adtak el. Egyfajta közalapot hoztak létre a rászorulók megsegítésére, így váltva tettekre a befogadott Igét. Tudták, bármit adnak oda, annak a százszorosát kapják majd vissza. Köztük volt Barnabás, egy lévita származású férfi, aki később Pálnak, a pogányok apostolának lett a munkatársa. Neve annyit tesz, „Vigasztalás fia.” Tudjuk a későbbiekből, méltó lett erre az elnevezésre. Nem csupán Megváltója mellett járt, hanem Vele magával. Nem csupán hangoztatta hovatartozását, hanem megpróbált úgy is élni. Társaival együtt például szolgálnak minden hívőnek, jutalmuk pedig a Kegyelem lett. Az gyülekezet napról napra nőtt, az emberek látták, övék az az örökség, melyet a Teremtő megígért népének. Tart még a türelem ideje a mi életünkben is testvérek. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy Isten ígéretei nem vesztették el érvényüket. A kérdés, tudjuk e követni eleink példáját. Képesek vagyunk-e áldozatokat hozni. Sok gazdag gyülekezet van a fővárosban, sőt az egész országban felekezettől függetlenül, ám amint a fenti példa mutatja, nem mindegyik képes a bővölködésre. Nagy a létszám, de az áldás nem látszik meg. Van pénz, tele a folyószámla, mégis olyan sok a lelki szükséget látó gyülekezeti tag. Az emberek adnak a feleslegükből, de a szívek zárva maradnak, távol egymástól. A harang lezárja a misét, az áldás az istentiszteletet, ám a hívek zöme éppolyan üres szívvel hagyja el a templomot, mint ahogy odament. Éheznek egy nagy lakoma kellős közepén, mert senki nem fordul oda a másikhoz. Hangoztatjuk keresztyénségünket, részt veszünk buzgón mindenféle alkalmon, látszólag mozgalmas a gyülekezeti létünk, de nem szánunk időt úgy igazán senkire. Felületesek vagyunk. Nem vesszük észre a kinyújtott kezeket, tekintetünk elsiklik a segítséget kérőkön, de azt bizony rossz néven vesszük, ha végül elmennek. Milyen példát mutatunk így a gyermekeinknek? Rosszat, mert hiteltelennek fognak bennünket tartani. Beírathatjuk őket hittanra, elküldhetjük templomba, de ha nem megyünk velük, ha nem imádkozunk együtt a családdal, ha nem törekszünk a kegyelemben való bővölködésre, a gyermek éppoly szalonkeresztyén lesz, mint mi magunk. 3. Fontos a bizonyságtétel testvérek! Hátrébb lapozva olvashatjuk ugyancsak az Apostolok Cselekedeteiben Péter és János gyógyítását. Álmélkodva csodáljuk, micsoda nagy erővel bírtak. Hatalmas volt rajtuk a Mindenható Isten kegyelme, mert meg tudták magukat üresíteni az Úr előtt. Krisztusra tekintve meghozták a maguk áldozatát, megvívták a saját harcukat. Ezáltal lettek elfogadottak az emberek szemében, ezért növekedett a gyülekezet száma. Nem a saját érdemükből váltak küldöttekké, hanem az engedelmességük hozott áldott gyümölcsöt. Semmi más nem számított. Életünkben megint eltelt egy tanév, vége van az egyházi évnek is. Vajon milyen eredménnyel zárja le ki-ki magában az elmúlt időszakot? Tartsunk önvizsgálatot, hogy hol tartunk. Jöjjünk rá arra, amire az ősgyülekezet tagjai: fontos a saját hitelességünk, különösen, ha a jövőre gondolunk. Ne járjunk úgy, mint az egyszeri misszionárius, akinek egy hindu a következőket mondta: „Kiismertük Önt. Ön nincs olyan jó, mint a könyve. Ha ön olyan jó lenne, mint a könyve, öt éven belül meghódítaná Indiát Krisztus számára.” Nem mindegy, milyenek vagyunk magánemberként és milyenek vagyunk gyülekezeti tagokként.  A kívülállók ugyanis rajtunk keresztül ítélik meg a keresztyénséget. Tükrökként szolgálunk a világ számára. Fontos, tehát, milyen képet mutatunk. A választott nép az ókori világban egyedülállónak számított a maga közösségi törvényeivel. A legelsők voltak, akik egyfajta szociális hálót hoztak létre a szegények megsegítésére. Ruth könyvében olvashatjuk, hogyan támogatta például Betlehem közössége a rászorult Naómit. Így volt ez azonban máshol is. A földekről soha nem gyűjtötték be az összes termést. Gondoltak az ínségben szenvedőkkel. Ez tette őket igazi közösséggé. Isten népe összetartott, az egyik ember segítette a másikat. Az első gyülekezetnek volt honnét példát venni a bizonyságtevésben. Az Ige azt helyezi a szívünkre, éljünk úgy Krisztus követőiként mi is, hogy gyermekeink majd egykor követhessék a példánkat. Ne kelljen azzal szembesülni, hogy az eljövendő nemzedék hiteltelennek titulál bennünket és elhagyja atyái örökségét. Tehetünk bármit, ám ha nem élünk bizonyságtévő életet, soha nem lesz belőlük igaz tanítvány. A pünkösd utáni gyülekezet példát akar mutatni nekünk testvérek. Vágyunk a jóra, elődeink kegyelmi állapotára, fogadjuk hát be a szívünk ajtaján zörgető Emberfiát, aki azt szeretné, ha csatlakoznánk Hozzá. Közösségre jutnánk, bővölködnénk és valóságos életünk lenne Őbenne. Legyen vezérfonalunk az Ő Evangéliuma, tanuljunk meg áldozatokat hozni a test lelki szűkölködőkért, mert egyedül így válunk gazdagokká. Tudjuk elfogadni a másikat, tudjunk, akarjunk segíteni a kereső betérőkön, hogy bírhassuk az Atya rendelte örökséget. Ne legyen ínséget szenvedő közöttünk semmilyen formában. Váljunk a Krisztus test tényleges tagjaivá, bizonyságtévő gyülekezetté, hogy láthassák gyermekeink, hová tartozunk és egy napon követni akarják a mi példánkat, ámen.

--- --- --- 

Jézus szolgálatában 2018.05.28.

Kedves testvéreim!

Lekció: ApCsel 3;1-10.

Textus: Ézs 35; 3-6.

         Imént felolvasott igeverseinket röviden egy címben lehetne összefoglalni: Tanúság a Krisztus szolgálatában. Igaz ugyan, hogy a názáreti Jézus megdicsőült Messiásként visszament a Mennyei Atyához, ám nem hagyta magára Övét. Emlékezzünk csak az elmúlt pünkösdre. A valahai zsidó törvényadási ünnepből egy új kezdet nyitánya lett. Eljött a megígért Vigasztaló, a tanítványokból pedig Küldött, vagyis apostol vált. Sorsuk beteljesedett, innentől az Emberfia földi követeiként élik tovább a mindennapokat. A Mesterrel való megszentelt közösségben viszik tovább Isten ügyét, az Ő nevében fordulnak oda mindenkihez, aki hajlandó figyelni szavaikra. Hirdetik az Evangéliumot: elérkezett a felüdülés ideje. Az Úr jelen van, nem hagyja magára a szükséget szenvedőket. Amint az Emberfia egykor, úgy tanítványai sem mennek érzéketlenül az emberi nyomorúság mellett. Arra törekednek, hogy elrendelt voltuk kiteljesedjen. Lássa meg mindenki, milyen csodálatos dolgot cselekedett az Atya, amikor megvalósította üdvtervét. Erősítik a lankadt kezeket, szilárdítják a tántorgó térdeket, biztatják a megfáradtakat. Orvosolják, megszüntetik a bajokat Krisztus ereje által. Nem a Roxfortban végzett mágusok, nem Harry Potterek, hanem a Magasságos szolgái, akik enyhülést hoznak az Úr felé fordulóknak. Válogatás nélkül mennek oda mindenkihez, nyújtanak segítséget a szükségben lévőknek. Cselekedeteikben teljesedik be a nagyszerű ézsaiási prófécia:”…Ő jő és megszabadít titeket!”  Ott vannak mindenütt, ahol szolgálhatnak másoknak. Ilyen hely az Isten háza is, ahol naponta részt vesznek az istentiszteleten. Reggel van még, 9 óra, az első ima ideje. Az Ékesnek nevezett Nikánor kapu felől igyekeznek bejutni, amikor találkoznak egy béna koldussal, aki mindennap ott kéreget. Gondoljatok bele testvérek a helyzetébe. Dolgozni nem tud, vagyona nincs, vadidegen emberek alamizsnáján tengeti napjait. Megtűrt szerencsétlen, aki legyen boldog azért, hogy a templom közelében ülhet. Izráel kegyesei szerint nem jár neki több, mert az állapota bűnös voltát jelzi. Isten büntetése miatt van rajta a betegsége, tehát méltó mások megvetésére. Kívül rekedt a templomon, és ha a többieken múlik, sohasem jut tovább a bejáratnál. Szomorú állapot, mely jól jelzi, hová jutott Isten választott népe. A koldus helyzete ékesen mutatja azt a lelki szegénységet, ahová a merev, törvényeskedő szív jutott. A holt betűvé ledegradált tóra nem képes többre. Holtponton van, és ott is maradna, ha az Úr ennyiben hagyná. Péter, Jánossal együtt egy új korszak követeként lép be a templomba. A zsidóság kap még egy lehetőséget. Az utolsót, mielőtt hosszú időre bezárul előttük a kegyelem ajtaja. A csodáknak nevezett események folytatódnak, mert a mennyei Atya nem akar kizárni senkit az üdvösségből. A sánta csodálatos gyógyulása az Evangélium gyakorlati megnyilvánulása. A beteg többet kap, mint amennyit valaha remélhet: a testi gyógyulás mellé a lelkének épségét. Boldogan dicsőíti Istent és sokan csatlakoznak hozzá nagy álmélkodással. Bizonyára mi sem tennénk másként a helyükben. De mi van tovább? Hogyan folytatódna a történet egyen egyenként? Jézus szól hozzánk, hív minket a tettein keresztül, ám ugyanakkor választ vár. Azt szeretné, hogy befogadva az üdvösség üzenetét csatlakozzunk apostolaihoz. Váljunk magunk is tanúkká. Hirdessük életünkkel: jelen van általunk a hétköznapokban. Szolgálatra hív minket Igéjén keresztül, mit egykor a tanítványait. Gyere, kövess engem, légy emberek halászaivá. Légy 1. Továbbadó, 2. Erősítő, 3. Gyógyító. Válj az én közösségem tagjává. Erősítsd meg hitedet, engedelmeskedj nekem, teremj gyümölcsöket. Talán most még te sem jutottál túl a kapun. Előtte ülsz, mert összetört az élet, képtelen vagy tovább lépni. Az Ige biztat, fogadd el a segítő kezet, hogy meggyógyulj és felállhass. A felolvasott történet a továbbiakban elmondja, a koldus követte az apostolokat. 1. Ott helyben továbbadta, amit kapott. Isten kegyelme jóval gazdagabban megajándékozta, mint ahogyan gondolhatta. Nem földi javakhoz jutott hozzá. Életet kapott, a nyomorúság megszűnésének módját. Több volt ez, mint arany és ezüst, melynek birtokában nem kellett volna koldulnia, de a lába attól még béna marad. Lottómilliomosok szokták mesélni, hogy amikor a kezükben van a pénz, úgy gondolják, minden jobbra fordul majd az életükben. Megveszik mindazt, amire csak vágynak, ám a pénz hamar elillan anélkül, hogy akár csak egy jottányit mozdított volna a lelki gondokon. Jézus ennél sokkal többet kínál, amikor megszólít bennünket. Nemcsak fizikai szükségleteink elégülnek ki. Egész valónk megváltozik, amennyiben hagyjuk. Megnyílik előttünk Isten Országa, ízelítőt kapunk csodáiból közösségre jutva a Feltámadottal. Munkatársak lehetünk, ha akarjuk. Nem véletlen, hogy azok az emberek, akik keresztyénné válva befogadják Jézust, égnek a tettvágytól. Szolgálni szeretnének. Előző munkahelyemen, a diakónusképzőben volt egy tanítványom. Engedjétek meg, hogy név nélkül elmondjam az esetét. Két hozzátartozóját veszítette el rákban, majd kevés idővel utána nála is diagnosztizálták a betegséget. Szerencsére nem maradt magára. Szerető emberek vették körül, akik segítették mindenben. Krisztusba vetett hittel, közösen imádkozva övéivel, végül sikerült leküzdenie a betegséget. A gyógyulása Urának köszönhetően teljes volt. Amikor visszatekintett a nyomorúságos időkre, úgy látta, Jézus nem véletlenül hozta ki a bajokból. Neki még dolga van. Tovább kell adnia azt a csodát, ami vele történt. Érezte, a Jó Pásztor feladatra hívta el. Úgy döntött, lakóhelyén Hospice házat hoz létre, hogy segíthessen azokon, akik tőle rosszabb helyzetben vannak. Induló tőkeként édesanyjától kapott kis örökségét áldozta fel a célra, majd másokat is meggyőzve, gyűjtésbe fogott. Évekig tartó küzdelem vette nyitányát. Sokszor bolondnak nézték, fantasztának, de nem adta fel. Isten megáldotta a kicsiny kezdetet és 20 év után végül tavaly átadták a 15 férőhelyes épületet. Tanítványom később egy riporternek a következőket mondta:”Az én kegyelmi időm, hogy szolgálhatok, nagy csodát érek meg azzal, hogy nem ágyban fekvő betegként szorulok a szeretteimre, hanem én tehetek másokért.” Talán ennek az asszonynak az esete nem volt olyan látványos, mint a bénáé az ékes kapuban, de jó példája annak, milyen nagy tud lenni Atyánk kegyelme azoknál, akik beléje vetik bizalmukat. Nem kell tovább másokra szorultan nyomorogni, mert 2. továbbadóvá, mi több mások erősítőivé válhatnak. Az Ige nyomán hit támad, a hitből pedig engedelmesség. Olyan engedelmesség, mely nem az adott körülményekre, hanem egyedül az Úrra tekint. Így indul el a sánta, így az az asszony, akiről az imént beszéltem. Megerősödve, félelem nélkül. Életükben beteljesedett Jézus szava, melyet János evangéliuma 14. fejezetében, a 12. versben olvashatunk: „Aki én bennem hisz, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, az is megteszi, és ezeknél nagyobbakat is tesz.” Amennyiben tehát átadott szívvel engedelmeskedünk, Krisztus hatalma válik láthatóvá az életünkön. A közelünkben élők megláthatják általunk az Ő erejét. A pünkösd legnagyobb ajándéka mindazoknak, akik szolgáló életre törekszenek. A kérdés, akarjuk e mindezt? Jézus bennünket is felhasznál, ha hagyjuk. Természetesen, mint minden, ez sem áldozatok nélkül való. Péter és János családjukat hagyták ott a Messiásban való munkálkodásért. A sánta jól megszokott életformáját, amiből talán tűrhetően meg tudott élni, mert a templom ékes kapuja rangos helynek számított kolduskörökben. Tanítványom, mint az egyszeri özvegyasszony, a pénzét, valamint az idejét áldozta fel. Urunk mindegyikünktől kér valamit, mert bizony próbára teszi a mi engedelmességünket is. Vizsgáld meg magadat. Mi az, amit tőled elvárhat? Gondolkodjunk el egy percre testvérek. Miben kell még változnunk ahhoz, hogy szolgálatunk nyomán megnyílhassanak a vakok szemei, ugrándozzanak a sánták. Talán nem is kell sokat keresgélni. Lehet, hogy karnyújtásra van a válasz a kérdésre, csak jobban oda kellene figyelnünk Isten beszédére. Szüntelen Reá való tekintéssel kikristályosodik a cél. Átmegyünk a kételyek, a megtorpanások kapuján, majd elérünk a Krisztussal való közösségre. Arra az áldott állapotra, amikor félre tudunk tenni minden földi dolgot. Megerősödünk a hitben készen állunk 3. az indulásra. Új élet veszi kezdetét. Néha fájdalmas, göröngyös út vezet el idáig, de nincs születés gyötrődések nélkül. Gyakran olvasok olyan weblapokat, ahol emberek számolnak be a hitre jutásukról, majd a további életükről. Nincs két ugyanolyan sors, de egyvalami mégis közös. Az a vajúdás, amíg az új énünk világra nem jön. Amíg Krisztus formáló kezében késszé nem válunk az új kezdetr. Mindenkinél más más körülmények között, mert hiszen nem vagyunk mi sem egyformák. Az öröm azonban meglátod, határtalan lesz. Abbahagyod a sebeid felett való siránkozást, eltelsz életerővel, vágyni fogsz a cselekvésre, mások meggyógyítására. Nem csak szemlélője leszel Isten csodálatos dolgainak, hanem aktív munkálója. Tanúvá válsz, mint egykor az apostolok. Rá fogsz jönni, miként lehetsz építője a Megváltó közösségének. Nem véletlen az testvérek, hogy a krisztuskövető élet gyülekezetekben zajlik. Aki komolyan gondolja a benne való munkálkodást, az meg fogja látni, mi a feladata. Az, ami személyesen reá vár. Mindenki ki van választva egy célra, ahol meg kell teremnie a Fiúsága gyümölcseit és az Úr adja meg hozzá a kegyelmi ajándékokat. A sántát körülvevő tömeg álmélkodik, nem tudja felfogni, miként lehetséges a koldus csodálatos gyógyulása. A názáreti nincs többé. Követői megrémült kis emberek voltak, most meg lám, mire képesek. Értetlenül szemlélik történteket. A kívülálló szemében a hívő ember élete a mai napig csodaszámba megy. Látják a felfoghatatlant, de nem értik. A láthatatlan Isten ereje mi köztünk is itt van, lakozást vesz abban, aki befogadja. Nem kell mást tenni, mint legyőznünk a saját közönyünket és befogadóvá üresíteni a szívünket. Első lépés, amikor rájövünk, milyen jó volna valami hasznosat tenni. Megérintett bennünket az Ige, de nem látjuk a következő lépést. Vágyakozva nézzük a virágzó közösségeket, az elégedettnek tűnő híveket, majd szeretnénk hasonlóvá válni, de nem tudjuk, miként lehet ezt elérni. Tekintsünk magunkba. Kérjük az Urat, mutasson utat nekünk, adjon indulást. Fohászkodjunk Hozzá szüntelenül, higgyük el, meg lesz az eredménye. A mennyei Atya nem fog minket válaszok nélkül hagyni. Meg fogjuk teremni hitünk gyümölcseit erőlködés nélkül, ha komolyan hiszünk benne. Milyen magabiztos volt Péter és János. Semmi erőlködés, semmi hókuszpókusz, csak egyszerű, hittel teli szavak, tettük nyomán mégis beteljesedik az ézsaiási prófécia, nyilvánvalóvá válik a lehajló Isten szeretete. Te is képessé válsz, ha van hited legyőzni önnön közönyödet. Amikor nem boncolgatod többé kétkedve az Úr dolgait, csak egyszerűen befogadod. Akkor majd indíttatást kapsz, és meglátod, áldás leszel a környezetedben. Nyilvánvalóvá válik hited, engedelmességed, nyilvánvalóvá válik a feladat, melyre az Atya elhívott. Kovász leszel a közösségedben, a családodban. Növekedni fog általad Isten Országa. Minél többet merítesz majd az Úr erejéből, annál több fog maradni. Dicsőíttetni fog általad az Ő Szent neve, a világ meglátja, Immánuel, velünk az Isten. Adja a Mindenható, hogy a pünkösdi csoda valóra válhasson a mi életünkben is testvérek. Tudjunk erősödni hitben, kegyelemben és az ide betérők láthassák, olyan közösségbe jönnek, ahol Krisztus az Úr, ámen

--- --- --- 

Sorsformáló esemény 2018.05.07.

Kedves testvéreim!

Lekció: Máté 28; 16-20.

Textus: Máté 28; 18-20.

         Azt gondolom, nyugodtan elmondhatjuk, hogy életünk következmények sorozata. Minden történést megelőz valami. Nincs ez másként felolvasott, sőt a keresztelési liturgiában egyszer már elhangzott textusunkban sem. A feltámadott Úr nem távozik azonnal el a földről, hanem parancsba adja a tanítványoknak, hogy találkozzanak Galileában. Azon a helyen, ahol messiási munkássága elkezdődött. Egy hegyen jelenik meg nekik, és bár leborulnak előtte, némelyek közülük mégis tele vannak kételyekkel. Van rá okuk. Egyrészt nehéz elvonatkoztatni a racionális emberi gondolkodástól, másrészt úgy érzik, a lezajlott eseménysorozat nem más, mint ellentétek halmaza. Annak idején hallgattak a názáreti Mester hívására, elhitték, Ő Isten Fia, a Világ Megváltója. A vele való találkozás mindent megváltoztatott. Tanúi voltak csodáinak, nagyhatású beszédeinek, aztán jött a csalódás. Az a Jézus, aki képes volt visszahozni a holtakat, hagyta magát keresztre feszíttetni és megaláztatni. Akkor úgy vélték, immáron mindennek vége. Lezárult életüknek egy szakasza, ám pár nap múltán azzal kell szembesülniük, hogy megint csak nem úgy van, amint gondolják. Eleget tesznek hát a jézusi rendelésnek, de össze vannak zavarodva, ezért kételkednek. Teljesen logikus következmény, mondhatnánk, végül is a történtek alaposan próbára tették minden addigi meggyőződésüket. Mi sem lennénk különbek a helyükben, valljuk be. Az ember gondolkodásmódja bizonyos dolgokban nem változik, legfeljebb az idő halad el a fejünk felett. A bibliai híradásai sokak számára mesévé szelídültek. Jézus misztériumjátékok szereplője lett, mennybemeneteléről meg éppenséggel megfeledkeztünk. Had emlékeztesselek rá most titeket testvérek. Amilyen elhanyagolhatónak tűnik ez a nap a sátoros ünnepek közé ékelődve, olyan jelentős: a távozó Ember Fia itt adja tanítványainak a misszió és a keresztelés parancsát. Sorsformáló esemény, mely meghatározza Krisztus követőinek a sorsát. Annak ellenére, hogy a tanítványok körében nincs még minden tisztázva. Sokak küzdenek a saját hitetlenségükkel, ám egy valamit tudnak: amikor Jézus szól hozzájuk, oda kell Reá figyelni. Nem csalódnak. A Mesterrel való találkozás örökre átformálja az életüket. Eltűnnek a kérdőjelek, a folytatás immár világosan ott áll előttük. Az út nem titok többé, csak követniük kell a jelzőtáblákat. A Mester földi küldetése véget ér, de nem hagyja magára Övéit egyetlen percre sem. Küldetést kapnak: 1. Bízz Bennem, 2. Indulj, 3. Teljesítsd a kitűzött feladatot. Ne kételkedj, mert az Atya tervének végbe kell mennie. Részed lehet benne egy feltétellel: add át magadat Neki. Teljesedjen ki a hited, hagyd el a gyermekes dolgokat. Urunk mennybemenetele napjának üzenete, mely hozzánk is szól ma, a következő tehát: Nem hagylak benneteket árván, veletek leszek minden napon. Nem azért hívtalak el titeket sem, hogy egyedül maradjatok, hanem mert tervem van az életetekkel. Mindenkiével külön-külön, akik eljöttetek hallgatni az én Evangéliumomat. Amint a múltban, úgy a mai korban is. Lásd a tanítványokat, akik végül megerősödve távoztak a hegyről. Világossággal a szívükben mentek vissza Jeruzsálembe, hogy várjanak a megígért vigasztalóra, Isten Lelkére. A budapesti helyzet, ha jobban megfigyeljük, nagyon hasonló az egykori Galileához. Az ottani zsidók pogányok közé ékelődve élték napjaikat. Jézusnak sok csodája kötődik ehhez a területhez, nagy volt a testi-lelki szükség. Nézzünk szét fővárosunkban: itt sem különb az élet. Az emberek nagy része gyökértelenül tengeti a napjait egyetlen nagy mókuskerékbe zárva. Azt hiszik, szabadok, de nagyobb a megkötözöttség, mint bárhol másutt. Mi magunk pedig, akik templomba járó, imádkozó hívőnek valljuk magunkat, ugyanúgy tele vagyunk tanácstalansággal, mint egykor a tanítványok. Nem mindig tudunk odafigyelni Urunkra úgy, ahogy kellene, ezért nem látjuk át tetteit az életünkben. Nyissuk hát most ki a szívünket testvérek és halljuk meg a távozó Jézus szavait: 1. Próbálj meg bízni Bennem. Nekem adott az Atya minden hatalmat, tekints hát Rám. Szűnjenek meg a kétségeid, mert egyébként nem leszel képes eleget tenni mindannak, amiért elhívtalak. Ne légy lelki rövidlátó. Ragadd meg a kezemet és válj határozottá. Segítek neked, jobbommal támogatlak. Ha hallgatsz a szavamra, az utad egyenes lesz. Ugyanakkor Urunk azt is tudja, hogy minden hívő ember esetében talán ezt a lépést a legnehezebb megtenni. Nehéz legyűrni önnön kételyeinket, sok küzdelem vár a hívőre még aztán is, mikor már döntött Krisztus mellett. Mindig bőven akad tanulnivaló. Amikor diákként a rendszerváltás után idejöttem, nagy divatja volt az evangelizációknak. A gyülekezetek vagy külföldről hívtak meg egy-egy neves igehirdetőt, vagy a fővárosból. Ezek az alkalmak általában egy hétig tartottak és többnyire tódultak rá az emberek. A szívek nyitottak voltak, mindenki vágyott a lelki felüdülésre. Mi, teológusok szintén lelkes hallgatói voltunk ezeknek a rendezvényeknek. Láttunk, mint telnek meg a templomok, de hogy az evangelizátorok távoztával mi történt, arra már csak néhányan voltak kíváncsiak. Olyanok voltak ezek a prédikátorok, mint a magvetők. Szórták az Ige magvait, teljesítették a Jézusi parancsot, félig. A munka zöme ugyanis mindig a vendéglátó lelkipásztorra maradt. Neki kellett a megtérőkkel foglalkozni. Amíg az evangelizációs hét látványosan zajlott addig a folytatás már kevésbé, mert a lelkesedés hamar elmúlt. Akik ott maradtak, azokat kézen kellett fogni és vezetni addig, amíg meg nem erősödött a hitük. Talán ez volt a legnehezebb része a dolognak, mert folyamatosan Krisztusba kell kapaszkodni, ha meg akarunk maradni Őbenne. Nem elég az első fellobbanás, az időnkénti követés. Kitartónak kell maradni. A hívő útja ugyanis mindig tele van kísértésekkel. Kisebbek, nagyobbak, melyek sokat tudnak rombolni. Elég egy ügyetlenül elejtett megjegyzés, mely tűszúrásként hat, vagy elég felületesen szemlélni a valóságot és már meg is inogtunk. Lásd a tanítványokat. Három évig voltak együtt a Mesterrel. Átélték a feltámadás csodáját, ám ennek ellenére, amint hallhattuk, egyesek kételkedtek. Fogyatékos hitük volt. Valljuk meg testvérek, sok esetben nekünk is az van. Vegyük tudomásul, a krisztuskövetés életre szóló program. Ha elköteleztük magunkat mellette, akkor tartsunk ki az elhatározásunkban, mert csak úgy fogjuk tudni teljesíteni Urunk elvárásait. A nagy missziós parancsot, melyben mindenkinek feladata van a legkisebbtől a legnagyobbakig. Az iskolában látom néha, amikor a gyerekek hozzák hittanra a barátaikat. Először csak érdeklődnek, majd beiratkoznak, végül némelyek eljönnek egy-egy istentiszteletre. Pedig ezek a kicsik nem képzett misszionáriusok. Eszükbe sem jut, ugyan, hogy azok lennének. A hitük az, ami tettekre sarkallja őket. Az a feltétlen odaszánás, melyre Jézus itt, most tanítani akar valamennyiünket. Biztató hangja állandóan hangzik: ne torpanj meg az első lépés után! Veled leszek életed minden napján, mert segíteni szeretnélek. Vesd le a kételyeidet, és 2. Indulj el azon az ösvényen, melyre állítottalak! Hosszú, nehéz út, telve buktatókkal, de nem vagyunk egyedül. Mindig megkapjuk majd a nehézségek elhordozásához szükséges erőt. Pár mondattal feljebb beszéltem arról, milyen sokan tértek meg az említett evangelizációs alkalmakon. Zömükkel a legelejéről kellett elkezdeni a felnőtt hitoktatást, mégis buzgóbban gyakorolták a hitet, mint a régi, megfáradt gyülekezeti tagok. Az ilyen emberek jelenléte ezért mindig frissítően hat a közösségekben. Sokszor elcsüggednek a legjobbak is, de, Jézus mindig küld erősítést. Újra, meg újra felhívja magára a figyelmet és Reá tekintve mindig el fogunk tudni lendülni a holtpontról, hogy tovább menjünk, teljesítve az Ő missziós parancsát. Amint Pál biztatja Isten népét a második korinthusi levélben: „Áldott az Isten…, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat…” Ne torpanjunk hát meg, hanem inkább segítsük egymást. Erősítsen minket az a tudat, hogy folyamatos szolgálatunk teszi Izráel Messiását a népek Megváltójává. Az egyetemes papság lényege, hogy Isten üdvterve álalunk megy végbe, ha hallgatunk a szavára. A golgotai áldozat magvetése gyümölcstermővé válhat életünk során, amennyiben krisztuskövetők leszünk. Tanítványnak vallod magadat? Akkor menj és láttasd meg Jézust a körülötted lévőkkel. A missziói szózatot teljesítve gyűjts lelkeket. Valaha, egyszer nyilván te is meghallottad a hívó szót. Azért jöttél ide, mert találkoztál Mestereddel, aki követésre szólított fel. Menj hát most, és tedd ugyanezt másokkal az Ő nevében. Tapasztalni fogod, miként hoznak majd termést a múló napok, akárcsak az aratásra beérett kalászok. Ha a Jézussal való találkozás nyomot hagy a szívedben, akkor annak a következménye, hogy láncszemmé válsz majd. Tagja leszel a tanítványok népes táborának, akiknek a munkája nyomán nemzedékről nemzedékre azóta is növekszik Isten Országa. Nem könnyű a feladat, de a jézusi ígéret, „ímé, én tiveletek vagyok” vigasztalásul fog szolgálni a későbbi nehéz napokon. A kérdés, hol tartunk most. Átadtad már magadat, vagy még tele vagy kérdésekkel? Jézus döntésre hív, válaszd Őt. Borulj le előtte 3. Engedelmeskedj szavának. Hirdesd az Igét, vesd a magot alkalmas és alkalmatlan időben. Bízd magad Reá, köteleződj el ügyének, merj teljes szívvel közösséget vállalni vele. Péter annak idején egy szavára otthagyta a halakkal teli hálót, boldogan indult, hogy emberek halászaivá válhasson. Fontosabb volt számára a megtalált Messiás, mint a jól menő vállalkozás. Pál oda ment, ahová Krisztus küldte. Nem a földi dicsőség volt lényeges a számára. Jó példa még azonban testvérek Jakab Miklós lelkipásztor élete, aki a vak- és siketnéma misszió vezetője volt egyházunkban. Tehetséges pályakezdőként nyitva állt előtte a lelkészi karrier bármilyen formája, ám ő mégis fogyatékkal élők közötti pásztorációt vállalta fel. Egy olyan ügy mellett kötelezte el magát, mely egyik rendszerben sem tartozott a kiemelkedő szolgálatok közé. Tanítványokká tette és megkeresztelte azokat, akiket leírt a társadalom, hogy aztán kis nyugdíjasként, nyomorogva kellejen meghalnia. Mégsem bánta meg soha a választását. Bízott, ment és teljesítette Jézus parancsát. Tudta, vele van az, akinek az Atya minden hatalmat a kezébe adott. Négy nap múlva lesz testvérek áldozócsütörtök, Urunk Mennybe menetelének napja. Megváltónk lelkiekben minket is elvisz Galileába. Ott lehetünk a hegyen a tanítványok között. Szívleljük meg a távozó, ám a Lélek által mégis velünk maradó Mester szavait. Legyünk ügyének képviselői a hétköznapokban. Kételyek nélkül vállaljuk Evangéliuma hirdetését a körülöttünk lévők hívogatását. Tegyük ezt tettekkel, szavakkal, mint igaz tanítványok, meg nem hátrálva a kísértések előtt. Legyünk átadott szívű hívek környezetünkben, hogy mindenki lássa, ámen.

--- --- --- 

Mennyegzői ruha 2018.04.30.

Kedves testvéreim!

Lekció: Mt 22; 1-14.

Textus: Mt 22; 11-14.

         Falun nőttem fel. Jól emlékszem, hogy egy-egy lakodalom milyen nagy esemény volt. Hetekig készültünk rá. Ajándékot vettünk, édesanyám elment segíteni, kiöltözött mindenki. Félreértés ne essék, nem a rongyrázás volt a cél, hanem hogy megadjuk a tiszteletet az ifjú párnak és családjának. Azt a méltóságot, mely megilleti az emberi élet nagy eseményeit. Nem történt ez másként a Jézus korabeli időkben sem. A menyegző nemcsak a család, hanem egy egész közösség ügye volt. A meghívást, amint az a példázatban is elhangzik, először általánosságban közölték, majd aztán jelölték meg a hivatalos időpontot. A király szolgákat küld el azokhoz, akiknek meg kell jelenniük, hogy az egybekelés illendő keretek között menjen végbe. A hétköznapi életben az ilyen meghívásokat általában elfogadták, mi több megtisztelőnek tartották, a felolvasott igeszakaszban azonban nem ez történik. A vendégek visszautasítóak. nem is egyszer. Mi több, annyira semmi beveszik az uralkodót, hogy bántalmazzák a szolgáit. A király végül megharagszik. Megbünteti az elbizakodott alattvalókat és a palotát úton-útfélen összeszedett népséggel tölti meg. Jókkal és gonoszokkal egyaránt. A legtöbben közülük átérzik az alkalom jelentőségét, igyekeznek méltóképpen megjelenni rajta, kivéve egy vendéget. Ő mintha nem törődne az illemmel. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy a hétköznap viselt, bepiszkolódott ruháját legalább tisztára cserélje. Magatartása sértő a házigazdával szemben, aki jogosan lesz dühös, hiszen nem tisztelik a saját otthonában. Mit tesz hát? Kidobatja. Kellemetlen jelenet. Mi több félelmetes. Nincs rosszabb átélni egy olyan valakinek a haragját, aki felettünk áll. Ha személy szerint nem minket érint a dolog, akkor sem jó jelen lenni. Az Úr körül állók is érzik, hogy a Mester az elmondott tanításban valami nagyon súlyos dologra akar utalni. A gonosz szőlőmunkások példázatának alapján sejtik, miről van ismét szó. Sőt, másodjára talán még jobban látszik a lényeg: Isten nem tűri tovább választottai engedetlenségét. Közeleg a prófétagyilkos nép büntetése, a fejsze a fák gyökerére vettetett. Nincs tovább. Itt az utolsó perc a döntésre. Vége a kint is, bent is állapotnak. Isten üdvterve halad a maga útján, aki pedig elutasítja, az csak magát okolhatja a későbbiekben. Hihetetlen a Mennyei Atya türelme testvérek. Kiválasztotta övéit, elhívta, nemzetté kovácsolta őket, mégis mi a köszönet? Visszautasítás. Utolsó lehetőségként megjelenik az Emberfia, de a lelkek süketek, és vakok maradnak. Gőgös magabiztosságukban inkább a próféták sorsára juttatják Őt, mert képtelenek távlatokban gondolkodni. A perceknek élnek. Most jó, ahogy van, nem kell felzavarni az állóvizet. Ezután az Atyán a sor: azt teszi, amit egyszer már meg akart tenni még a kezdet kezdetén, amikor a nép egy arany bikaszobor előtt hajbókolt. Másoknak adja a fiúvá válás lehetőségét. Kivágja a törzsből az őshonos ágakat, majd újakat olt be, méghozzá bennünket. Jól gondoljuk meg tehát Jézus szavainak a mélységét. A példázat két évezrede hangzott el, jelentése máig ható. Hangzik az Úr hívása, türelme végtelen, ugyanakkor Jézus óvja Övéit: ne bízd el magad. Ha meghallod szavát, ne légy elutasító. Öltsd fel menyegzői köntösödet és tegyél eleget a hívásnak. Ragadd meg életed nagy lehetőségeként 1. Isten megszólítását, 2. kegyelmét, 3. szeretetét.  1.Ne tettesd magad süketnek. Ne keress kibúvót, amikor lehajlik hozzád. Az Ige figyelmeztet: gondold át a helyzetedet. Tekints magadba. Ki lennél az Emberfia nélkül. Ki lennél Krisztusod nélkül? Jusson eszedbe, eredetileg nem mi voltunk a kiválasztottak. Ne kövesd a lázadó zsidóság útját, akik azt gondolták, hogy felcserélődhetnek a szerepek. Ők mondhatják meg a Teremtőnek mit, miként tegyen. Belezárták a tóra holt betűibe és képmutatóan a nevében követtek el minden egyes törvényszegést. Hirdették magukról, hogy Isten népe, de lélekben már rég nem tartoztak Hozzá. Végül kimaradtak üdvtervéből és az nélkülük ment végbe. Miért? Mert saját ügyeik fontosabbak voltak. Ott áll mellettük Jézus. Ott van személyében a nagy lehetőség, de inkább kivetik maguk közül. Olyanok, mint a menyegzőre hívott vendégek. Hallatszik az invitálás, nem is egyszer, de nem akarnak engedelmeskedni. Jókai Mór, neves írónk ír le egy idevágó kis történetet „Névtelen vár” című regényében. Két férfi egy kislányt talál az utcán, akit anyja bevont hírszerzői munkájába. Amikor vendéglátói szálást adnak neki és megkérik, mondják el együtt az esti imát, a gyermek visszautasítja, mondván: anya szerint, ráérünk öregkorunkban vallásosnak lenni. Addig még élni kell egy kicsit. A modern ember tipikus vélekedése. A keresztyénség úgyis csak gúzsba köt. Akadályoz a szabadságomban. Lesz elég idő még odafigyelni a Szentírás üzenetére. Annyi minden van, amit ki kell még próbálni. Lukács, aki szintén feldolgozta ezt a jézusi történetet, így ír a visszautasításról:”…szántóföldet vettem….öt iga ökröt vettem…feleséget vettem…” mindenkinek megvan a saját maga kifogása. Minden lényegesebb Isten ügyénél. Úgyis megvár. Honnan tudom? Ismerem talán Isten terveit? A zsidóság azt hitte. Mi lett a vége? Kimaradtak az Úr nagyszerű tetteiből, Ők pedig a mai napig várják a Messiást. Jézus most kér bennünket testvérek. Zörget, ott szeretne állni életünk középpontjában. Nem azért, mert előtérbe akarja tolni magát, hanem mert nekünk van rá szükségünk. Talán most jól elvagyunk nélküle, de ki tudja, mi lesz holnap. Ami ma biztos, a következő pillanatban úgy omolhat össze, mint a kártyavár. Vélt kapaszkodóink pillanatokon belül semmivé válhatnak, mi pedig nem biztos, hogy egyedül meg tudunk birkózni a felmerülő problémákkal. A zsidóság sem tudott. Hiába volt a Messiás óvó szava, nem hallgattak Rá. Pár évtized multán véres háború tört ki Júdeában. Az embereknek végig kellett nézniük, miként pusztítanak el mindent a mesterségesen felszított indulatok. Kiengedték a szellemet a palackból, de kezelni már nem tudták. Egy egész nemzet pusztult el, mert engedetlenek voltak. Rosszul választottak, mert elfelejtették megkérdezni Teremtőjüket. Nem kértek tőle tanácsot alázatosan, imádságban, hogy mutatná meg a következő lépést. Segítő kezét elutasították, balgatagon nemet intettek hívására. Elvakultságuk eredményeképp porrá, hamuvá vált minden, amit időtállónak tartottak. A templom, Jeruzsálem, egy egész nemzet. A túlélő forradalmárok végül Maszada erődjében követtek el tömeges öngyilkosságot. Ha hallgatnak Jézus szavaira ez nem történt volna meg. Te ne tegyél így! Szeresd annyira saját énedet, hozzátartozóidat, hogy Jézusra hallgatsz. Ragadd meg feléd nyújtott kezét, ne halogasd tovább az engedelmességet. Ne kelljen utólag szemrehányást tenni magadnak. 2. Élj a felkínált kegyelemmel. Ölts ünnepi ruhát, és siess a menyegzői házba. Tégy eleget a hívásnak, csatlakozz Isten választottaihoz már ma, ha eddig még nem tetted meg. Vesd le közönyödet. Lásd meg, Isten Krisztus által mindent elvégzett a mi üdvösségünkért. Nem érdekli ki vagy, honnan jöttél. A lényeg, hogy el gyere. Isten háza nyitva. Harangok, magas tornyok hirdetik az elkészített lakomát. Kinek-kinek az ízlése és kegyességi irányzata szerint. A gyerekek gyakran megkérdezik tőlem, miért van annyi féle gyülekezet. Miért van egyik helyen mise, a másikon úrvacsora. Az egyik templom falai hófehérek, máshol tarka, szemet gyönyörködtető minden. A válasz, mert Isten annyira szeret minket, hogy még ezt is megengedi. Nem a külsőség a fontos, hanem az, ami benned lakozik. Ott van Krisztus már a szívedben? Ha igen, akkor nem számít, ki vagy, honnan jöttél, csak légy velünk. Urunk nem személye válogató. Összegyűjti gyermekeit különbség nélkül. Mindegy, ki gazdag, ki szegény, csak beteljesedjen az Ő nagyszerű munkája. Sohasem felejtem el megboldogult újszövetséges professzorunkat, aki sokat beszélt nekünk arról, milyen lelkesen kezdte hirdetni Európában Pál apostol az Evangéliumot. Nagyszerű szónok volt Lélekkel eltelve, azonban kiket nyert meg először? Ha jobban megnézzük, egy üzletasszonyt, egy idegbeteg kislányt és egy börtönőrt. Nem épp a társadalom krémjét. Ám volt valami, ami mégis a többiek felé emelte őket. Az a hit, amivel magukra öltötték a kegyelem ruháját. Elfogadták az egyszülött Fiút, mi több, meglátták benne a megoldást életük minden nagy kérdésére. Napjaink Budapestje sem más testvérek, mint filippi főtere. Itt is hallatszik a hívogatás Isten embereinek a részéről nap, mint nap. Szórják az Ige magvait és mindenhová jut belőle. A kérdés, miként fogadjuk. Itt van példaként, mást ne mondjak, a kerítésre kitett molinó. Annak idején sajnos anyagi okok miatt nem kerülhetett torony az imaházunkra. Valamiképpen azonban mégis jelezni akartuk, hogy ez itt Isten hajléka. Olyan hely, ahová szeretettel várunk mindenkit. Az emberek azóta különböző képen ugyan, de folyamatosan reagálnak rá. Van, aki egyszer jön el, van, aki itt marad. Voltak olyanok, akik késsel összevagdalták, de olyanok is, akik a politikai meggyőződésüket írták rá. A modern ember válasza Isten kegyelmére. Egyesek megértik a hívást, mások nem veszik figyelembe. Sokan megnézik, elolvassák, mi áll rajta, de van, aki rutinos közönnyel inkább észre sem veszi. Elutasítja a felkínált kegyelmet, mert nyűgnek érzi a 3. lehajló szeretetet. Te ne tegyél így testvérem, hanem inkább fogadd el. Értsd meg a krisztusi üzenetet, amivel fel akarja hívni a figyelmedet, hogy csak akkor válsz igazán Őhozzá tartozóvá, ha ez az életeden is meglátszik. Nagyon sokszor hallottam már, amikor emberek fitogtatták a hovatartozásukat: zsidó vagyok, katolikus vagyok, makacs protestáns, de a vallásukból sokan csak annyit vállaltak fel, ami nem sértette vélt szabadságjogaikat. Ha a menyegzői köntös allegóriájából indulok ki, akkor azt kell mondjam, elmentek ugyan a lakomára, de nem váltottak előtte tiszta ruhát. Várták Isten kegyelmét, de nem tisztultak meg. Nem vették komolyan sem az Atya ügyét, sem az általa elkészített alkalmat. Nem törődtek szeretetével, ami pedig kötelez. Kötelez arra, hogyha Ő mellette döntöttünk, akkor azt teljes szívvel vegyük komolyan. Kötelez arra, hogy életünkön ez meg is látszódjon, végül pedig engedelmességet kíván. Ne keressünk kifogásokat, ha áldozatot kell érte vállalni. Tekintsünk hát magunkba egy percre. Rajtunk vajon mi látszik? Tényleg fiak vagyunk e, vagy csak afféle alkalmi vendégek. Krisztus nagydolgot cselekedett érettünk. Váltsághalála által meghívást nyertünk Isten lakomájára. Uralma elkezdődött, és mi választhatunk, mit szeretnénk? Amennyiben „igen” a válaszunk, akkor egész életünket tegyük fel az ügyére. A jézusi vendégség ugyanis feladatokkal jár. Elsősorban tovább adni a velünk közölt szeretetet. A keresztyénség soha nem magánügy. Ha valaki azzal áltatja magát, hogy tud ő egyedül otthon imádkozni, és számítógépről hallgatni az Igét, akkor tévúton jár. A krisztuskövetés bizony csapatmunka. Segíteni egymást, imádkozni a másikért, felemelni a gyengébbet, bevonni másokat a gyülekezet közösségébe. A templom nem elit klub. Emlékszem, milyen nagy felháborodást keltett egyszer az a kárpátaljai kolléga, aki karácsonykor kihirdette a gyülekezetben, hogy aki megtért az mehet úrvacsorát venni, de a többiek maradjanak otthon. Nem mi döntünk. A mi dolgunk Isten befogadó kegyelmének a továbbadása. Krisztus jó hírének hirdetése mindenkinek, akihez eljutunk. A továbbiakat Urunk dönti el. Éljünk úgy szüntelenül fohászkodva, hogy reménységünk legyen választotti mivoltunkban. Öltsük fel a hit tiszta ruháját, kövessük Megváltónkat rendületlenül. Látszódjék meg hova tartozásunk életünknek minden napján, szavainkban és cselekedeteinkben. Ámen

--- --- --- 

Rendelt idő 2018.04.09.

Kedves testvéreim!

Lekció: Mt 21; 18-22.

Textus: Prédikátorok 3;1.

         Húsvét hétfőjén Pál apostolt idéztem előttetek, aki a pogányok véleményét az Evangélium tanításáról így summázta: „ A keresztről való bolondság.” A krisztuskövetők sem különbek Mesterüknél, mondogatták akkoriban a kívülállók a születendő keresztyénségről, mert képtelenek voltak elhelyezni azt vallások sorában. Nem hasonlított ugyanis egyik általuk ismert kultuszhoz sem. Tudjuk azt is, hogy, mind a zsidók, mind a rómaiak szemében Megváltónk tettei formabontóak voltak, mi több, Őt magát sem nagyon tudták hová tenni. A zsidó vezetők veszedelmes felforgatót láttak benne, Pilátus fantasztát. Imént hallott történetünk, mely folytatása a virágvasárnapnak, ugyanakkor túlmutat a húsvéton, látszólag szintén ráerősíthet ezekre a vélekedésekre. Ráadásul azon a reggelen még maguk a tanítványok sem képesek az Úr viselkedését megmagyarázni. Márk evangélista, aki ugyancsak megemlíti ezt a történetet, hozzáteszi, nem is volt még ott a fügeérés ideje. Emberi logikával nézve Jézus haragja tehát indokolatlan. A természet erőinek nem lehet parancsolni. Ahogy a textusban hallhattuk, mindennek rendelt ideje van. Igen ám de, és itt álljunk meg egy pillanatra, ki is rendeli el az időt? Vagy másként: ki az évszakok Ura? A válasz: Isten. A Mennyei Atya, aki létrehozta ezt a világot, és meghatározott benne minden földi alkalmat. Ez az a keret, amelybe belehelyezte teremtményeit. Növényt, állatot, majd végül magát az embert. Életre hívott egy csodálatos rendet, ám Ő maga független tőle, mi pedig általában ott követjük el a hibát, hogy ezt figyelmen kívül hagyjuk. Magát a Teremtőt sem tudjuk másként elképzelni, csak idősíkba szorítva. Erős hit szükséges ahhoz, hogy felülemelkedjünk a földi realitáson és minden a helyére kerüljön. Felolvasott igeszakaszunk is csak így érthető meg, máskülönben soha nem fogjuk megtudni, mire akart Jézus utalni tettével, amikor elpusztította a fügefát, majd a körülötte lévőket állandó imádkozásra szólította fel. Képzeljük magunkat oda egy pillanatra, hiszen nyilván ugyanúgy tele vagyunk kérdésekkel, mint a tanítványok. Döbbenten kérdezgetjük, miért haragszik Jézus, miért oktatja ki őket, egyáltalán mit akar jelenteni az egész. Első hallásra ugyanis nem sok értelme van a történetnek. Nem is tudjuk felfogni, csak ha jobban megvizsgáljuk. Igénk bevezetője egy tanítássorozatnak, ami a Mester elfogatását előzi meg. Egyrészt prófétikus tartalma van, másrészt növelni szeretné övéi hitét. Rámutat, Isten Fia csakúgy, mint az Atya felette áll minden természeti törvénynek. Akarata felülírja a jól megszokott földi életritmust. Isten üdvtervének meg kell valósulnia és csak azok részesedhetnek benne, akik ezt kételkedés nélkül elfogadják. Még akkor is, ha bolondságnak tűnik. Amennyiben tehát Jézus mellett döntöttél, ne kérdőjelezd meg tetteit. Rendeld hittel magadat alá az Úr teremtette alkalmaknak, könyörögj azért, hogy megérthesd akaratát. Szüntelenül figyelj Reá oda, mert másként könnyen úgy járhatsz, mint a fügefa. Gyümölcstelen marad az életed. Ha viszont nem kételkedsz, akkor Isten meg fogja neked mutatni, mikor, mit tegyél: 1. hogyan kapcsolódj be az Ő nagyszerű tervébe, 2. hogyan lehetsz engedelmes gyermeke, 3. hogyan teljesítheted akaratát. Amennyiben odaszánod ügyének egész életedet, hittel elkérve az alkalmakat, meglátod majd, mikor mi a következő lépés. Akkor és csakis akkor fogsz tudni növekedni, hogy megteremhesd a kegyelem gyümölcseit. Mindennek eljön az ideje, de jegyezd meg, Úr nem siet, bármennyire szeretnéd sürgetni. Az Ige inkább a várakozó könyörgésre szólít fel. Higgy abban, hogy ha Ő valamit eltervezett, akkor megteszi előbb, vagy utóbb, mert ügye nem szenvedhet csorbát. Azt is megadja, 1. Te miként kapcsolódhatsz be terveibe. Fohászkodj szüntelenül és meg fogod látni, mikor jön el a cselekvés perce. Egy valamivel kell tisztában lenned, nem te határozol. Évekkel ezelőtt ismertem valakit. Hívő, átadott életű keresztyén volt, ám ha elfelejtett Krisztusra tekinteni, akkor bizony felülkerekedett benne régi énje. Ehhez hozzá kell tennem, hogy rendkívül erős akaratú emberként nem nagyon tűrte, hogy ne az ő elképzelései valósuljanak meg. Rendszeresen olvasta a Szentírást, de annak üzenetét állandóan a saját szája íze szerint magyarázta. Mindenki mást türelemre intett, de ő maga sohasem tudott várni. Eléje ment a tervezett dolgoknak, és gyakran megpróbálta azokat egymaga megvalósítani. Képtelen volt elfogadni, hogy a növekedést nem mi adjuk, és hogy mi csak eszközök lehetünk Isten kezében. Csalódva, megkeseredetten halt meg, mert abból, amit eltervezett alig valósult meg valami. Emlékszem a zavarodottságára, saját megkérdőjelezett hitére, mely a betegségbe kergette. Talán maga előtt sem merte bevallani az elkövetett hibákat. Ha rá gondolok, mindig az jut az eszembe, amire mai Igénk üzenete biztat: hagyd az Úrra minden dolgodat, ne a saját erődben bízz! A hívő élet talán legnagyobb kísértése, amikor még Istennek is meg akarjuk mutatni, mire vagyunk képesek. Figyeljünk inkább oda Őrá. Vessük el régi énünket, tegyünk le mindent a Mester kezébe. Legyen bennünk alázat az öntörvényűség helyett. Tovább elemezve a fügefa esetét, bátran odajuthatunk, hogy az nem más, mint Izráel népe. A keresztfára készülő Jézus még egyszer, utoljára számon kéri Ábrahám gyermekeitől, hogy miért gyümölcstelen az életük. Miért merevedtek bele a tradíciókba a tettek helyett. A válasz pedig egyszerű: a makacs nép azt hiszi, önmaga határozhatja meg, mikor alkalmas az idő a gyümölcstermésre. Elrugaszkodva a Teremtő adta alkalmaktól inkább a saját útjukat követték. A józan realitás mutatta elképzelések kézzelfoghatóbbak voltak. Istent kihagyták a terveikből, és a tervek megvalósításából. Jézus tettével arra próbál bennünket ráeszméltetni, hogy mi ne így gondolkozzunk. Nekünk akkor jön el az időnk, amikor a Mennyei Atya úgy kívánja. Figyeljünk Reá, kérjünk útmutatást könyörgéseinkben, máskülönben nemcsak a gyümölcstermés lehetőségét veszítjük el, de az életünket is. Lásd a választott népet, vagy az általam említett példát. Isten Ura az időnek, Ő mondja meg, mikor, mit érdemes tenni. 2. Légy engedelmes, és ne a külső körülményekhez igazodj, hanem egyedül Atyánk akaratához. Fogadd el, amit nyújt feléd, bízva abban, hogy minden úgy lesz jó, ahogy azt eltervezte. Csendesedj el magadban, vizsgáld meg, mennyire vagy alázatos. Hangoztatod-e csupán a megtérésedet, vagy készen állsz fejet hajtva munkálkodni az Úr ügyében. A prédikációt írva Balassi Bálint jutott az eszembe. Gyakran hallgatom megzenésített verseit, melyekből kicsendül hite, szeretete Istene iránt. A gond csak az, hogy az élete már korántsem volt olyan átadott. Mindig akkor tért vissza az Úrhoz, ha elkövetett valami hibát. Sohasem a tett előtt imádkozott, hanem utána, amikor nem sikerült az, amit eltervezett. Amikor csalódás érte, amikor Isten nélkül akart eredményt elérni. Egész pályafutása ebben telt. Vissza kívánta kapni apja birtokait, karriert szeretett volna csinálni, családot alapítani. Egyik sem sikerült. Kapkodott, csapongott, végül mindent elveszített. Halála inkább volt öngyilkosság egy elkeseredett élet után, mintsem dicsőséges harci tett. Jézus arra biztat, tanulj alázatot. Végy példát Őróla, Magáról. Nem volt könnyű a földön eltöltött élete. Munkássága három éve alatt rengeteg megpróbáltatás érte. Nem fogadták be, nem volt otthona. Sokszor a fejét sem tudta hol lehajtani. Messiásként meg kellett érnie, hogy felforgatónak bélyegezték. A legtöbben elvárták jótéteményeit, de meg sem köszönték. Nem értette meg a családja, sem pedig a tanítványai. Személyében Isten Országa jött el világunkba, mégis Istenkáromlással, törvényszegéssel vádolták. Vért izzadva térdelt le Atyja előtt nagycsütörtök éjszakáján, rettegett a haláltól, mint bárki más, de akkor is elfogadta azt a sorsot és időt, amit az Úr kijelölt számára az üdvtörténetben. Nem vitatkozott, ki tudta mondani: „Úgy legyen, ahogyan te akarod és ne úgy, ahogy én.” Veled szintén terve van testvérem. Arra kér téged itt és most, figyelj oda Reá. Fogadd el a hit ajándékát, Benne bízva könyörögj a neked rendelt alkalomért. 3. Hajtsd meg a fejedet, ismerd el fölötted állónak, mert egyedül így válhatsz igazi hívővé. Mindennek rendelt ideje van, a tanítványságnak is. Kérd el, ragadd meg, élj vele. Ne kétségeskedj tovább. Ne az emberekre hallgass, hanem egyedül a Seregek Urára. Meglátod, elegendő hitet kapsz ahhoz, hogy léted megteremje a kegyelem gyümölcseit. A tanítványok minden hibájuk ellenére elfogadták Jézust, de igazán csak akkor váltak apostolokká, amikor az Úr úgy vélte, elérkezett az ideje. Sem hamarabb, sem később. Mint ahogyan egy gyermek fejlődésének megvannak a maga szakaszai. Van koraérett gyerek és van olyan, aki később váltja csak be a hozzá fűzött reményeket. Nem lehet sürgetni. Ha megtesszük, elrontunk mindent. Sebet okozunk, sőt, talán a lelki egészsége sem fog helyre állni soha. Mit tehet hát az ember? Mesterünk erre is megadja a választ: Könyörögj, és ha van elég hited, megkapod! Bízz Istenben. Legyen reménységed, hogy Ő megcselekszi azt, amit kell. Ne félj, eljön a te időd. Kérj hittel, mit sem kételkedve, meglátod, hegyeket mozgató erő lesz majd az osztályrészed, hogy munkálkodhass, gyümölcsöt teremhess. Talán most még csak a döbbenetnél tartasz, de ez sem baj. Jézusra figyelve megláthatod a jel, a hit, valamint az imádság összefüggését. Megváltód nem hagy magadra. Vezet, tanít, rámutat arra, hogy ha minden kételkedéstől mentesen könyörögsz az Atyához, fel fogod ismerni az Ő terveit az életedben. Kovásszá válhatsz, miképpen a tanítványok. Azok az emberek, akik húsvét után gyáván megbújtak, szét akartak széledni, mert semmit sem láttak meg az Úr nagyszerű tervéből, melyre ki lettek választva. Légy bátor testvérem. Kapaszkodj Jézus feléd nyújtott kezébe, fogadd el hittel vezetését. Lám, Ábrahám egy szem gyermekéből nemzet lett, a kis pásztorfiúból Dávid király, a názáreti halálra ítélt mozgalmából világvallás. Rengeteg gyümölcs, hatalmas áldás, de egyik sem történt máról holnapra. A hit volt az, ami mindig előre lendítette Isten ügyét, amikor az már elveszettnek látszott. Nekünk keserves időhúzásnak tűnik sokszor, ami neki csak egy pillanat. Légy türelemmel, bármit tervezel. Ha az Úrnak kedves, meg fogja adni a maga idejében. Magánéleti gondok, gyermeknevelés, esetleg munkahelyi problémák. Kérd el az alkalmakat, mert egyedül így fogod meglátni, átlátni a Mindenható veled kapcsolatos terveit. Maradj Benne, ne térítsen el a világ kísértése, mely minden dologra gyors megoldást kínál. Ne a saját önérvényesítésed legyen a fontos. Ábrahám, vagy Dávid király élete azért példamutató, mert gyümölcseiket úgy teremték meg, hogy szüntelenül felfelé tudtak tekinteni. Nem térítette el őket semmi. Soha nem kérdőjelezték meg Isten cselekedeteit, hanem tették a dolgukat imádkozva. Elfogadva a nekik adott utat a maga idejében engedelmesen. Éltek a kapott idővel, mert oda tudtak figyelni mindenkor Életük Urára. Hit által meghallották szavait, meglátták útmutatásait. Bíztak abban, hogy Istennél mindennek megvan a maga ideje. Ismerd fel hát testvérem, amikor a Feltámadott Úr megáll melletted. Lásd meg a felragyogó messiási ígéretet az ítélethirdetés hátterében. Vedd észre a jeleket, cselekedj a neked adott tanács szerint. Legyen hitéleted aktív, felfelé tekintő, hogy megteremhesd életed gyümölcseit a maga idejében. Ne félj, csak higgy! Ámen

--- --- --- 

Virágvasárnap 2018.03.25.

Kedves testvéreim!     

                                                                     Lekció: Mt 21; 12-17.

                                                                                                        Ézs 56; 7.

         Manapság, ha virágvasárnapról beszélünk, akkor mindenkinek az jut az eszébe, hogy mindjárt itt a húsvét. Mihez kapjak, mit csináljak, vagy, jaj de jó, végre elutazhatunk pihenni. Azt azonban már kevesen tudják, mi ennek az ünnepnek a lényege, egyáltalán miről szól. Sokszor még a hittanos gyerekeknek sem jut az eszébe, pedig az ő esetükben elég rendszeresen szóba kerül, amikor az egyházi év ünnepeiről tanulunk. A legjobbak eljutnak a jeruzsálemi bevonulásig, nagy vonalakban ismerik a történetet, de a folytatást már csak kevesen és az üzenetét még kevesebben. Jézus megint beteljesített egy próféciát, a papság megint bosszankodik, de miért van mindezekre szükség? Vajon mit akar Urunk üzenetként a szívünkre kötni, amikor leszáll a szamaráról, bemegy a templomba, majd éktelen haragra gerjedve kiűzi onnét a pénzváltókat a galambárusokkal. Azt mondja, hamis az ott folyó istentisztelet, és jobb volna, ha mindenki olyanná válna, mint a gyermekek. Kortársai nem értik, mi a problémája. Miért kellene változtatni a bevett szokásokon, amikor azok olyan remekül működnek. Nem veszik észre, hogy az eltorzított istentisztelet krízise a bűnös szív krízise. Latrok barlangja a templom, tisztátalan a benne folyó kultusz, mert az ember azzá tette. Senki sem tekint magába, hiszen minden úgy jó, ahogy van. Szükséges a pogányok udvarában berendezett vásártér, mert valahol meg kell venni az áldozati állatot, ki kell váltani a templomban használatos pénzt. Hogy ebből haszna van egyeseknek? Hát aztán. Hogy a betérő pogányok, libertinusok így nem részesednek az istentisztelet áldásaiból, kit érdekel. Úgysem számítanak, mert nem Ábrahám gyermekei. Fő az üzlet. Nem veszik észre, miként válik Isten háza az ügyeskedő kufárok gyülekezőhelyévé. Nem megtérésre jön össze a nép, hanem haszonszerzésre, mert a Teremtővel is meg akarják kötni a maguk üzletét. A szokások, a bevett rituálék már rég kiszorították az Seregek Ura rendelte ékes rendet, a törvény lelke halott. Nincs igazi istentisztelet. Az emberi szívek vakok, a lélek elkényelmesedve alszik, ezért nem érti, mit akar az Ember Fia. A Mester felháborodása jogos. Tettével nem megbotránkozást akar kelteni, hanem ráébreszteni Izráel gyermekeit arra, hogy ideje végre rendet tenni. Ideje hogy helyre álljon a valódi istentisztelet. A virágvasárnap mondandója: Tisztítsd meg magadat, hogy igaz szívvel várhasd Megváltódat. Itt vannak a böjt utolsó napjai. Tested a te templomod, hát vess ki belőle mindent, ami távol tart Uradtól. Zörget, bebocsátást kér, de vajon nálad mit lát? Zűrzavart, sötétséget, mert nem tudjuk mi sem hová tenni a nekünk rendelt ünnepet. Szívünk ellanyhult, és bár vágyunk a megtisztulásra, olyan nehéz feladni jól berögzült szokásainkat. Körül vagyunk véve bálványokkal, mégis sajnálunk akárcsak egytől is megválni. Jézus arra buzdít, ne csupán a lakásban rendezzünk húsvéti nagytakarítást. Vessünk ki magunkból mindent, ami távol tart Őtőle, hogy bevonulhasson a mi lelki templomunkba, mert így lehet egyedül valódi ünnepünk. Másként könnyen úgy járhatunk, mint a zsidók. Vegyük komolyan a böjtöt, hívogassuk Mesterünket: gyere Uram, vonulj be hozzám is! Mutasd meg, miként lehet teljes „istentiszteletem.” 1. vigyél szent hegyedre, 2. vidámíts meg, 3. legyek kedves az Atya előtt. Engedj megtisztulnom, hogy megláthassam igazi valódat. Adj megújulást nekünk, hadd lehessünk új gyülekezet, lelki Izráel. Vezess vissza a krisztusi gyökerekhez, értelmezd át a bennünk élő istentisztelet fogalmát. 1. Mutass rá, miként válhatunk tieiddé. Készülve a mai alkalomra, anyaggyűjtés közben a „Csokoládé” című film jutott az eszembe. Nyilván többen ismeritek ezt a lassan klasszikussá vált alkotást. Egy konzervatív francia faluban csokoládébolt bolt nyílik a böjt kellős közepén, alaposan próbára téve a helybeliek bigott vallásosságát. A tulajdonosnőre többen úgy tekintenek, mint a gonosz szolgálójára, holott az megjelenésével csupán görbe tükröt tart eléjük. Elítélik az üzlet látogatóit, gőgösen megvetik a folyóparton kikötő vándorcigányokat és nem veszik észre, hogy képmutató viselkedésük az, ami bűnösebbé teszi őket mindenki másnál. Tele vannak erkölcstelen gondolatokkal, előítéletekkel, képmutatással, a felmerülő problémákat pedig szépen besöprik a tradíciók leple alá. Lényeg a látszat és a jól bejáratott szokások. A világért sem változtatnának, mert akkor szembe kellene nézni igazi valójukkal. Makacsságuk kis híján tragédiába torkollik, de végül ez rázza fel őket. Felnyílik belső látásuk, és így végül ténylegesen át tudják érezni az ünnep jelentőségét. Lelkük nyitva áll az Úr befogadására. Világossá válik, milyen az igazi istentisztelet középpontban a Megváltóval. Hogy a Teremtő félelmét nem a szokások megtartásának fitogtatása jelenti, miközben szem elől tévesztjük Jézust. A virágvasárnap egyik üzenete: nyisd ki a szíved ajtaját, bocsásd be Őt. Engedd, hadd végezze el tisztító munkáját, mert csak ezen az áron tartozhatsz igazán hozzá. Hagyd még akkor is, ha legtöbbször ez a „takarítás” egyáltalán nem kellemes. Fájdalmakkal jár, mert már úgy hozzánk nőttek bálványaink, hogy az eltávolításuk sebeket okoz. Bizonyára minden itt lévőnek van ilyen dédelgetett kis szobrocskája a bensője legmélyén. Mi kell ahhoz, hogy ténylegesen megváljunk tőle? Kit választunk szívünk szerint: Jézust, vagy inkább megmaradunk a jól megszokottnál? A zsidók az utóbbit választották. Inkább vesszen Dávid Fia, mert nekik úgy jó, ahogy van. Odáig elmegy a dolog, hogy a názáreti járja a településeket, gyógyít, Isten Országáról beszél. Nincs ebben semmi új, ám felforgatni a templomi rendet, gazdasági károkat okozva, hát az már teljesen más. Ők Isten népe így is, úgyis. Inkább a vallási biznisz, mint holmi irgalmasság az elesettek iránt. Ilyen Messiás nem kell. Engem ne vigyen sehová, maradok ott, ahol vagyok, de ha baj van, akkor álljon mellém. Változz meg!- üzeni a bevonuló Jézus - másként nem fogsz meglátni engem. Istentiszteleted hamis lesz, áldozatod nem fogadom el, bármilyen tetszetős. Gyere inkább velem. Nyújtsd a kezed. Befogadlak, 2. megvidámítalak. Szent hegyemen meglátod igazságomat, népemhez fogsz tartozni, bárhonnan jöttél. Szeretnék az életed középpontjában állni, nem pedig a partvonalon. Megtanítalak a valódi istenfélelemre és teljes ünneped lesz. A kérdés: akarod? Mit felelsz rá? A nép döbbenten áll a haragos názáreti Mester előtt, ám vannak, akik nem félnek Tőle. Vakok, sánták mennek oda hozzá. Tisztátalanok, akiknek a rituális törvények szerint semmi keresnivalójuk nem volt a templomban, Jézus mégis rajtuk keresztül mutatja meg, miként lehet helyesen betölteni Isten törvényét. Életet kapnak tőle, áldott gyógyulást. Visszavezeti Ábrahám megtévedt fiait az ősi gyökerekhez. Íme, ez az igazság! - demonstrálják tettei, amitől a vallási vezetők még nagyobb haragra gerjednek. Persze, a szívük mélyén tudják, Jézusnak van igaza, ám ők ezt nem akarják elfogadni. Hiába válik valóra a messiási idők egyik legszentebb váradalma, a papság óvatos egyházpolitikájában nincs helye. Számukra fontosabb együttműködni a hatalommal, mert azzal mindenki jól jár. Jézus túl sokat akar. Túl sokat akar nálam is. Fáradt vagyok, sok a terhem, felüdülés után kiáltok, de nem akarok áldozatot hozni, mert akkor ki kellene lépnem a meg szokott kényelmemből. Addig megyek el a vallásosságban, amíg a komfort zónám megengedi. A virágvasárnap téged megszólító Úr viszont bátorít. kövess engemHagyd el a bálványokat. Engedd, hogy megitassalak az élet vizével. Az én Evangéliumom felüdít, tedd magad szabaddá a befogadására. Imádságom házában sok hely van, neked is jut, csak tudd magadból kivetni mindazt, ami visszahúz . Írd felül magadban az eddig helyesnek tartott istentiszteletedet. Kapaszkodj belém, hogy rávezesselek az igazi Istenfélelemre. Tekints az ártatlan gyermekekre. Válj hozzájuk hasonlóvá, kiálts velük az éretted is Golgotára készülő Mester felé. Köszöntsd a Hozzád odalépő Jézust, 3. meglátod, kedves leszel majd előtte. Ne törődj azzal, mit mond a világ. Mit mondanak napjaink farizeusai, akik ma sem jobbak, mint a jeruzsálemiek. Hallhattuk, milyen fontos számukra Róma véleménye. Jaj, csak a húsvétot ott töltő procurator ne vegyen észre semmit a történtekből. Ne legyünk mások, mint a többiek, ne feszítsük a húrt tovább a megengedettnél. Meghunyászkodunk, nehogy kilógjunk a tömegből. Van egy ismerősöm. Sokszor mosolygunk rajta baráti társaságban, mert mást sem tesz évtizedek óta, mint megpróbál megfelelni másoknak. Amikor kamaszok voltunk, ő volt a legvagányabb, amikor gyerekei születtek, akkor ő volt a mintafeleség és mintaanya, mostanában új szerepet keresett, ő a tökéletesen viselkedő polgár. Hogy milyen az igazi énje, azt csak találgatjuk. Valószínűleg semmilyen. Átlátszó. Belesimul szép csöndben a tömegbe és sajnos ezzel nincs egyedül. Az emberek zöme mindig ilyen volt. Mit is mond Jézus a farizeusoknak, akik megpróbálják hallgatásra bírni azokat, akik „hozsannázva” köszöntik Őt: „…hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” A virágvasárnapi történet folytatásában bizony ők is elcsöndesednek, és a gyerekek veszik át tőlük a szót. Gyerekek, akiket a felnőttek jó esetben sem becsültek többre a szerteszét heverő köveknél. Látszik mekkora a templomban a zűrzavar, hiszen normális esetben az őrség el sem tűrné a lármázásukat. Lenézett senkik, nem jobbak a tisztátalanoknál, mégis megszégyenítik a nagyokat, mert Isten ügye nem szenvedhet csorbát. „Csecsemők és csecsszopók szájával erősítetted meg hatalmadat…hogy a gyűlölködőt és bosszúállót elnémítsd.”- olvashatjuk a 8. zsoltár 4. versében. Valóra válik az Ige, mert ami meg van írva, annak be kell teljesülnie a néppel, vagy nélküle. A virágvasárnap döntésre szólít téged is: Hová akarsz tartozni? Tudd meg, akkor leszel igazán kedves az Úr előtt, ha teljesen felvállalod a Krisztust, és nem csak addig, amíg nem lógsz ki a sorból. Ha így teszel, te is ott állsz majd a szent hegyen felfrissülve, mert a kiáltásod nem marad válasz nélkül. Imád, áldozatod kedves lesz Teremtődnek. Szíved olyan templommá válik, ahol Isten igazi törvénye hirdettetik. Felismered, milyen a valódi istentisztelet, és gyermeki hittel borulsz a  Megváltó lábai elé. Ünneped megszentelt lesz, őszintén tudod majd kiáltani: „Hozsánna a Dávid Fiának!” Így legyen, ámen